[Evangelium] 2011-05-08

[Evangelium minden nap]

   2011. május 8. – Húsvét 3. vasárnapja

   Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba
   mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira)
   fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg
   beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük,
   és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban
   akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról
   beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és
   egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az
   egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a
   napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
   Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy
   hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és
   elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre
   feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta,
   hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó
   asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták
   ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek
   meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek
   a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt
   magát azonban nem látták.”
   Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek!
   Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem
   ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?”
   Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az
   írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy
   tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték:
   „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát,
   hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret,
   áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a
   szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták
   egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és
   kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és
   visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és
   társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és
   megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és
   hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
   Lk 24,13-35


   Elmélkedés:
   Vegyétek és egyétek!
   A feltámadt Jézus megjelenéseiről szóló történetek közül az emmauszi
   tanítványokkal való találkozás az egyik legérdekesebb. Az elbeszélés
   gazdag a mondanivalókban, de most csak egyetlen mozzanatra próbáljunk
   figyelni. Arra a pillanatra, amely a történet fordulópontja, és amely
   megfordítja a két tanítvány benső magatartását. Ez a pillanat a
   kenyértörés. Ezt tette Jézus az utolsó vacsorán is és most is pontosan
   ezt teszi. Annyira egyedülálló ez a mozdulat, a kenyér megtörése, hogy
   a két tanítványnak azonnal felnyílik a szeme, megnyílik az értelmük, és
   rögtön átértékelnek mindent, ami velük történt az úton és ugyanígy
   Jézus halálának eseményét is.
   A kenyértörés sajátos mozdulatát ismételjük meg minden szentmisében.
   Isten hív meg minket egy lakomára, közös étkezésre, a vele való
   egyesülésre. Sajnálatos, hogy sokan mindenféle kifogásokat keresve
   visszautasítják ezt a szeretetteljes hívást, s nem fogadják el a
   megtört kenyeret, ahogyan erről az utolsó vacsora nagycsütörtöki
   emlékmiséjében részletesen is szóltam. Pedig a szentmise, a kenyértörés
   pillanata mindenki számára lehetőség a Jézus felismerésére, miként ezt
   jelentette az emmauszi tanítványok számára is. Hozzájuk hasonlóan mi is
   felismerhetjük a feltámadt Krisztust, s ez a találkozás a mi számunkra
   is lelki fordulópontot jelenthet. Fordulatot akkor, ha megérezzük
   lényegét.
   De mi is történik valójában a kenyérrel? És mi történik, mi történhet
   velünk? Az utolsó vacsorán és a kis emmauszi ház asztalánál Jézus
   egyszerű mozdulatot tesz, megtöri a kenyeret és odaadja a
   tanítványoknak. Jézus nem mondta, nem kérte az apostoloktól, hogy
   gondolkozzanak el azon, hogy miként változik át a kenyér az Ő testévé.
   És nem mondta azt sem, hogy próbáljuk megérteni ennek az átváltozásnak
   a titkát. Sőt, tovább megyek, s szándékosan egy kissé erősen
   fogalmazok: még azt sem kérte Jézus, hogy a tanítványok higgyék el,
   hogy a kenyér valóban az Ő teste. Egyetlen dolgot kért a mi Urunk. Ezt
   kérte egykor az apostoloktól és ezt kéri tőlünk is: „Ezt cselekedjétek
   az én emlékezetemre!” Azt kéri tehát, hogy mindaddig, amíg el nem jön
   újra a földre, az ő követői ismételjék meg a kenyértörést és egyenek a
   megtört kenyérből. Jézus eredeti kérése nagyon egyszerű. Időközben, az
   évszázadok során mi hatalmas teológiát építettünk a Kenyér köré és
   hatalmas templomokat emeltünk fölé. Kitaláltuk, hogy aranyozott
   szentségházban van a helye, gyertyákkal körülvéve, és az ünneplésnek is
   megadjuk a módját. De közben mintha elfeledkeztünk volna róla, hogy
   újra és újra meg kell törtünk, oda kell nyújtanunk az embereknek és
   ennünk kell ebből a Kenyérből. Mert ezt akarta Jézus. Ezt kérte. És
   hiábavaló a művészien felépített templom, hiábavaló az ünnepélyes
   istentisztelet, ha nem esszük Krisztus testét, ha nem élünk azzal a
   lehetőséggel, hogy a szentáldozás révén egyesülhetünk az Istennel.
   Néha elgondolkozom azon, hogy papként azt mondom a kenyérnek, hogy
   Krisztus teste, és a kenyér ezt elhiszi. Egyetlen mondatommal meggyőzöm
   arról, hogy többé már nem kenyér, hanem Krisztus Teste, azaz lényegileg
   átalakul. És erről könnyebben meggyőzöm a tudatlan kenyeret, mint az
   embereket. Könnyebben meggyőzöm a kenyeret az átváltozásról, mint a
   híveket, hogy ők is átváltozhatnak, ha eszik ezt a Kenyeret. Papként
   mindig ugyanoda jutok: már nem akarok senkit meggyőzni arról, hogy
   higgyen abban, hogy a kenyér átváltozik és benne Krisztus jelen van.
   Már nem győzködök senkit arról, hogy fontos az ünneplés, a szentmise a
   kenyér körül, és érdemes felvenni az ünneplő ruhát minden vasárnapra
   gyermeknek, felnőttnek egyaránt. Már nem győzködök senkit arról, hogy
   éppen ez a Kenyér képes minket közösséggé alakítani, s ez kapcsol
   minket igazán az Egyház nagy közösségéhez. Papként már csak egyet
   mondok, ismétlem újra és újra, amit Jézus rám bízott, s amit általam
   üzen: „Vegyétek és egyétek!” És ha megteszitek ezt, akkor a többi már
   mind jön magától. Aki eszi, hisz a jelenlétben. Aki eszi, annak ünnep
   lesz ez az étkezés. Aki eszi, az ünneplőbe öltözteti lelkét és testét
   egyaránt. Aki eszik, közösségre lép a többiekkel. Aki eszi az élő
   Kenyeret, az egyesül az Istennel.
   © Horváth István Sándor


   Imádság:
   Uram, Jézus, mély hálát érzek irántad, hiszen te egészen egyszerű
   módon, megtört kenyérben adod magadat nekem. Egyszerű módon adsz
   lehetőséget arra, hogy veled egyesüljek. Irántad való szeretetem
   jeleként veszlek téged magamhoz. Változtass, alakíts át engem, hogy én
   is áldozat legyek és neked ajánljam életem!