[Evangelium] 2011-12-11

[Evangelium minden nap]

   2011. december 11. – Advent 3. vasárnapja

   Abban az időben  föllépett egy  ember: az Isten  küldte, és  János volt  a
   neve. Azért jött, hogy tanúságot  tegyen, tanúságot a világosságról,  hogy
   mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem (azért jött, hogy)
   tanúságot tegyen  a  világosságról. János  így  tett tanúságot:  A  zsidók
   papokat és levitákat  küldtek hozzá Jeruzsálemből,  hogy megkérdezzék  őt:
   „Ki vagy te?” Erre  megvallotta, nem tagadta,  hanem megvallotta: „Nem  én
   vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?”
   „Nem vagyok” – felelte.  „A próféta vagy?” Erre  is nemmel válaszolt.  Azt
   mondták tehát neki:  „Akkor ki  vagy? Mert választ  kell vinnünk  azoknak,
   akik küldtek  minket. Mit  mondasz magadról?”  Ezt felelte:  „A  pusztában
   kiáltó hangja  vagyok: egyengessétek  az Úr  útját, amint  Izajás  próféta
   mondta”. A küldöttek  a farizeusoktól jöttek,  ezért megkérdezték:  „Miért
   keresztelsz hát,  ha  nem  te vagy  a  Messiás,  sem Illés,  sem  pedig  a
   próféta?” János így  válaszolt: „Én csak  vízzel keresztelek. De  köztetek
   áll az, akit nem ismertek, aki utánam  jön, s akinek még a saruszíját  sem
   vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János
   tartózkodott és keresztelt.
   Jn 1,6-8; 19-28

   Elmélkedés:

   Tisztító tekintet
   Sok esztendeje történt már, amikor még kispap voltam, hogy karácsony előtt
   néhány  nappal  vonattal  utaztam  hazafelé.  A  szerelvényre  az   utolsó
   pillanatban ugrott  fel két  fiatal,  akik éppen  abba a  fülkébe  jöttek,
   amelyben és is ültem. Ruházatuknál csak a beszédük volt feltűnőbb,  sajnos
   negatív értelemben. A szeminárium imádságos légköre után meglehetősen nagy
   zuhanás volt számomra az ilyen beszédet hallgatni. Hamar kiderült, hogy az
   előző éjszakát nem tanulással és nem is imádkozással töltötték, hanem nagy
   buliban  vettek  részt,  s  annak  nyomait  viselték  testükön,   lelkükön
   egyaránt. Egyikük az ablak mellé  ült le, kinézett és rögtön  megjegyezte:
   „Milyen mocskos ez az ablak!”  Önkéntelenül is arra pillantottam,  tényleg
   koszos volt kívülről.  Közben magamban  azt gondoltam:  „Lám, a  tisztaság
   iránti  igény  még   megvan  bennük.”   Röviden  szidták   még  az   egész
   vasúttársaságot a  koszos vagonok  miatt,  aztán témát  váltottak.  Néhány
   állomás után leszálltak, s én  azt gondoltam, hogy most biztosan  örülnek,
   mert nem  kell tovább  utazniuk a  piszkos vonaton.  Helyükre  kellemesebb
   társaság érkezett,  egy  fiatal  házaspár két  gyermekkel,  s  az  anyukán
   látszott, hogy hamarosan már a harmadiknak örülhetnek. A vonat már  indult
   is tovább. Kislányuk az  ablak melletti szabad helyre  ült le, kinézet  és
   pár perc elteltével  megszólalt: „Milyen  gyönyörű a havas  táj!” Aztán  a
   karácsonyi  készülődésről  kezdtek  el  beszélgetni  és  a  nagyszülőkről,
   akikhez úton voltak. Magamban elgondolkoztam: a kislány azon az ülésen ül,
   mint kicsit korábban a bulizó fiatal, és mégis, ugyanarról a helyről  mást
   láttak. Egyikük csak  a koszos ablakig  látott, a gyerek  pedig észre  sem
   vette az ablakot meg a koszt,  hanem a gyönyörű tájat szemlélte a  piszkos
   ablakon keresztül.

   Azt hiszem,  hogy a  jó Isten  is így,  ilyen tekintettel  néz  bennünket.
   Bűneink piszkosságán át is  meglátja bennünk az  emberi jót és  szépséget.
   Átlát gyarlóságainkon, s  mindazon, ami lelkünket  elcsúfítja, sőt, ez  az
   isteni  tekintet  tisztító  hatású.  Ha  megvan  bennem  az  alázat,  hogy
   megvalljam bűneimet,  akkor  Isten  tekintete  megtisztít,  megszabadít  a
   bűneimtől. Be kell látnunk,  hogy a hiba bennünk  van! Az adventi  időszak
   ezt a célt szolgálja. Be kell látnunk, hogy a bűn bennünk van, s e bennünk
   lévő bűn torzítja  el látásunkat!  Nem hibáztathatjuk  a környezetet,  nem
   okolhatunk másokat, nem tehetjük felelőssé a körülményeket! A hiba, a  bűn
   bennünk van. A  megoldás pedig  Istennél van, mert  a megoldás  bűneinkre,
   vétkeinkre a megbocsátás.

   Ma, Advent  3. vasárnapján  az evangéliumban  emberekről hallottunk,  akik
   Keresztelő  Jánoshoz  mennek.  Emberekről,  akik  mást-mást  láttak  János
   személyében. Egyesek a  Messiást vélték benne  felfedezni, mások  Illésnek
   gondolták, ismét  mások egy  eljövendő prófétának  hitték. A  bennük  lévő
   vágyakozás, a  szívükben élő  elképzelés határozta  meg, hogy  kit  látnak
   Jánosban. Ő  azonban visszautasítja  ezeket  az elképzeléseket,  mert  nem
   kíván megfelelni  ezeknek  az  emberi  elvárásoknak  és  vágyaknak.  János
   tisztában van saját  küldetésével és feladatával,  ezért jelenti ki,  hogy
   majd utána fog jönni a Messiás.

   A mi számunkra  a döntő kérdés  nem az, hogy  kit látunk Jánosban,  hanem,
   hogy kit látunk a betlehemi gyermekben? Meglátjuk-e benne az emberré  lett
   Istent? Meglátjuk-e benne Megváltónkat? A hiba mindig bennünk,  emberekben
   van. Isten  azonban  megadja  a  lehetőséget,  hogy  kijavítsuk  a  hibát,
   megbánjuk bűneinket és az ő tisztító tekintete által bocsánatot  nyerjünk.
   Lehet, hogy valóban  koszos a vonatnak  az ablaka, s  lehet, hogy a  világ
   igencsak rút, de az is lehet, hogy csak mi látjuk koszosnak vagy éppen  mi
   tesszük csúffá a világot,  mert a bennünk  lévő sötétséget, bűnt  vetítjük
   kifelé. Jó  lenne másként  nézni mindent.  Lehet, hogy  egy gyermek  képes
   megváltoztatni látásunkat? Igen, talán a betlehemi Gyermek és az ő  tiszta
   tekintete.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Uram, gyógyítsd meg  lelkem sebét megbocsátó  tekinteteddel! Adj  szívembe
   igaz bűnbánatot, mely  az irántad  való őszinte szeretetből  fakad és  nem
   félelemből. Kész vagyok a gyógyulásra.  Kész vagyok elhagyni a bűn  útját.
   Kész vagyok  engedelmeskedni  neked,  hogy  megtaláljam  életem  értelmét.
   Tudom, hogy a bűnbánat útja vezet hozzád. A bűnbánat vezet az üdvösségre.