[Evangelium] 2010-06-20

[Evangelium minden nap]

   2010. június 20. - Évközi 12. vasárnap

   Amikor egyszer Jézus egyedül imádkozott, és csak tanítványai voltak  vele,
   megkérdezte tőlük: "Kinek tartanak engem az emberek?" Ők így  válaszoltak:
   "Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások szerint viszont  a
   régi próféták közül támadt fel valaki."
   Ő tovább kérdezte:  "Hát ti  kinek tartotok engem?"  Péter válaszolt:  "Az
   Isten Fölkentjének."  Jézus  rájuk  parancsolt, hogy  ezt  ne  mondják  el
   senkinek. Majd hozzáfűzte: "Az Emberfiának sokat kell szenvednie. A vének,
   főpapok és írástudók elvetik őt, megölik, de harmadnapra feltámad."
   Amikor már  sokan gyűltek  köréje,  ezt mondta:  "Aki utánam  akar  jönni,
   tagadja meg magát, vegye fel  keresztjét mindennap, és úgy kövessen.  Mert
   aki minden  áron  meg akarja  menteni  életét, elveszíti  azt.  Aki  pedig
   elveszíti életét érettem, megmenti azt."
   Lk 9,18-24

   Elmélkedés:

   Célunk a győzelem
   Mindannyian  megszokhattuk,   hogy   négyévente  nyáron   néhány   hét   a
   labdarúgásról szól. Így  van ez  idén is, amikor  Dél-Afrikában tartják  a
   világbajnokság rangos eseményét. A különféle sportok közül az e sportágban
   megrendezett bajnokság iránt érdeklődik a legtöbb ember világszerte. És ha
   a kerek  földön  ilyenkor  szinte  minden a  kerek  játékszerről,  azaz  a
   focilabdáról, illetve a labdával  való játékról szól,  akkor talán most  -
   négyévente egy alkalommal - a  templomban, a szentmise prédikációjában  is
   szabad szólnom a fociról.

   Kezdjük mindjárt azzal,  hogy nem  mindenki szereti a  focit, sőt  egyesek
   kifejezetten utálják,  főként  ezekben  a  hetekben,  de  máskor  is.  Sok
   háziasszonyt és  feleséget bosszant,  hogy férjük  mindennap órák  hosszat
   bámulja a televízióban  a mérkőzéseket, ilyenkor  nem lehet hozzá  szólni,
   nem szabad  zavarni,  nem lehet  megkérni  semmiféle otthoni  munkára.  Az
   asszonyok kálváriája  néha nem  csak a  mérkőzés kilencven  percéig  tart,
   hanem utána is, ha hosszabbítás van vagy a férj kedvenc csapata  vereséget
   szenved. Kérem  mindazokat, akik  ellenszenvvel viseltetnek  a  labdarúgás
   iránt, hogy ezekben a  hetekben legyenek a  szokásosnál is megértőbbek  és
   türelmesebbek! Ne okozzon a foci  egyetlen családban sem veszekedést  vagy
   viszálykodást!

   És természetesen sokan vannak a rajongók, akik tulajdonképpen négy éve,  a
   korábbi  világbajnokság  döntője  óta  várnak  arra,  hogy  végre   megint
   összemérjék tudásukat a  világ legjobb csapatai.  A rajongókat elbűvöli  a
   játék, s alig várják, hogy kedvenceik pályára lépjenek. Nem törődnek azzal
   sem,  ha  családtagjaik  futballőrültnek   nevezik  őket.  Lelkesednek   a
   játékosokért és nem mulasztanának el egyetlen meccset sem. Ha megtehetnék,
   szívesen kiutaztak volna Afrikába, hogy a stadionokban szurkolhassanak.  A
   rajongók egyetlen nagy ünnepnek tekintik ezeket a napokat, s valójában nem
   csak a győzelemnek örülnek, hanem annak, ha sportszerű volt a játék.

   Őszintén bevallom, hogy engem  nem tud különösebben  lángba hozni a  foci,
   mert nincs időm a hosszú mérkőzésekre, de megértem az emberek  rajongását,
   s szívesen  focizok a  időnként ministránsokkal  vagy a  nyári táborban  a
   hittanos gyerekekkel.  Egyik  este  azonban  bekapcsoltam  a  tévét,  hogy
   belenézzek egy  meccsbe. Igazából  nem  is a  mérkőzés izgatott,  hanem  a
   vuvuzela,  amiről  a  híradásokban  olvastam.  Ezt  a  szót  most  kellett
   megtanulnunk. A vuvuzela egy trombitaszerű afrikai hangszer. Ezrek  fújják
   a stadionokban és milliókat  idegesít világszerte. A televízión  keresztül
   hallgatva olyan érzése  van az embernek,  mintha egy darázsfészek  közepén
   ülne és  ezernyi méh  zümmögne körülötte.  Valóban idegesítő  zaj. De  aki
   igazán rajong a fociért, az mindent elvisel szórakozása érdekében.

   De mit tanulhat  egy vallásos ember  a sportból? Mit  üzen a labdarúgás  a
   keresztény embernek? A lehetséges  számos mondanivaló közül említsünk  meg
   néhányat!

   Elsőként azt, hogy  a labdarúgásban és  minden sportban vannak  szabályok,
   amelyek meghatározzák az  egyéni sportolók  vagy a  csapatok küzdelmét,  s
   amely szabályokat  be kell  tartania  mindenkinek. A  szabályellenes  vagy
   sportszerűtlen játék hiába  eredményezne győzelmet, az  nem jelente  igazi
   örömöt és nem váltana  ki elismerést a nézőkből.  Az életünkben is  vannak
   szabályok. Mindig tartsuk  be azokat a  játékszabályokat, amelyeket  Isten
   törvényként ad nekünk!  A fociban a  szándékosan szabálytalankodó  játékos
   figyelmeztetésként sárgalapot kap, majd ha ismét súlyosan vét a  szabályok
   ellen, piroslapot kap,  kiállítják és nem  folytathatja tovább a  játékot,
   hátrányba hozva ezzel saját csapatát. Isten időnként figyelmeztet  minket,
   hogy bűneiknek  következményei lesznek,  ugyanakkor új  lehetőséget is  ad
   nekünk a bűnbocsánattal.

   Másodszor említsük meg azt, hogy a foci egy csapatjáték. Hiába vannak nagy
   tehetségek, kiváló játékosok vagy gólerős  csatárok, és hiába nyújtanak  a
   játékosok a mérkőzés során  egyénileg nagyszerű teljesítményt, mindez  nem
   elegendő  a   győzelemhez.   A  csapattársak   csak   együtt   győzhetnek.
   Támogatniuk, erősíteniük kell  egymást, főként azt  a társukat, aki  nincs
   éppen a  legjobb  formájában.  Együtt kell  küzdeniük,  együtt  örülnek  a
   sikernek és együtt viselik el a  vereség kudarcát. A vallásos emberek  egy
   nagy csapatot alkotnak, az Egyház ugyanis közösség. Az Egyháznak  szüksége
   van erős csapatkapitányokra, kiváló püspökökre és papokra, akik vezetik és
   bátorítják a közösséget. A  hívek pedig fogadják  el a csapat  vezetőjének
   irányítását, mert e nélkül fejetlen szaladgálás lesz az Egyház élete.

   Befejezésül még egy harmadik dolgot is szeretnék mondani. Elvileg  kereken
   kilencven percig tart egy mérkőzés,  de ha hosszabbítás van, akkor  néhány
   perccel tovább, egészen pontosan addig, amíg a játékvezető, a bíró le  nem
   fújja. Sokszor előfordult már, hogy egy csapatnak a hosszabbítás perceiben
   sikerült gólt lőnie és ezzel megszereznie a győzelmet. Életünk addig tart,
   amíg Isten le nem fújja. Addig pedig küzdenünk kell. Nem lazíthatunk,  nem
   kényelmesedhetünk el.  Életünk utolsó  percéig küzdenünk  kell! Szent  Pál
   apostolhoz hasonlóan  mi  is  szeretnénk  majd  elmondani:  "A  jó  harcot
   megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már
   rám az igazságosság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr,  az
   igazságos bíró" (2Tim 4,7-8).  Az élet győzelmét üdvösségnek  nevezhetjük.
   Akarjunk győzni, akarjuk elnyerni az üdvösséget!
   (c) Horváth István Sándor



   Imádság:

   Urunk, Jézusunk! Te azt várod tőlünk, hogy téged kövessünk, a te nyomodban
   járva eljussunk Atyánkhoz és elnyerjük az örök életet. Segíts minket, hogy
   mindig betartsuk  szabályaidat!  Erősítsd bennünk  a  csapatszellemet,  az
   Egyház szeretetét! Segíts minket, hogy sikerrel munkálkodjunk a magunk  és
   mások üdvösségén! A  legnagyobb győzelem az  számunkra, hogy elnyerjük  az
   örök életet. Segíts minket győzni, segíts minket az üdvösségre!