[Evangelium] 2010-04-07

[Evangelium minden nap]

   2010. április 7. - Szerda

   Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba  mentek,
   amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra  (két-három óra járásnyira)  fekszik.
   Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek
   és vitatkoztak,  egyszerre  maga  Jézus közeledett  feléjük,  és  hozzájuk
   szegődött. Ők azonban  nem ismerték  meg őt,  mert látásukban  akadályozva
   voltak. Jézus megkérdezte őket: "Milyen dolgokról beszélgettetek egymással
   útközben?" Erre szomorúan megálltak,  és egyikük, akit Kleofásnak  hívtak,
   ezt válaszolta neki: "Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben,  aki
   nem tudja, mi történt ott ezekben  a napokban?" Ő megkérdezte: "Miért,  mi
   történt?"
   Azok ezt felelték:  "A názáreti Jézus  esete, aki szóban  és tettben  nagy
   hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink
   kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi
   azt reméltük, hogy ő váltja meg  Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek,  már
   három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart  bennünket.
   Hajnalban a  sírnál voltak,  de nem  találták ott  a holttestét.  Azzal  a
   hírrel  tértek  vissza,  hogy  angyalok  jelentek  meg  nekik,  akik   azt
   állították, hogy  él. Közülünk  néhányan el  is mentek  a sírhoz,  és  úgy
   találtak mindent,  ahogyan  az asszonyok  mondták,  őt magát  azonban  nem
   látták."
   Jézus erre így szólt: "Ó,  ti oktalanok és késedelmes szívűek!  Képtelenek
   vagytok hinni abban, amit a  próféták jövendöltek! Hát nem ezeket  kellett
   elszenvednie a Messiásnak,  hogy bemehessen  dicsőségébe?" Azután  Mózesen
   kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta,  ami az írásokban őróla  szól.
   Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna
   menni. De azok marasztalták és kérték: "Maradj velünk, mert esteledik,  és
   lemenőben már a nap." Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor  asztalhoz
   ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és  odanyújtotta
   nekik. Erre megnyílt a szemük, és  fölismerték. De ő eltűnt előlük.  Akkor
   azt mondták egymásnak:  "Ugye lángolt a  szívünk, amikor útközben  beszélt
   hozzánk, és kifejtette az  írásokat?" Még abban az  órában útra keltek  és
   visszatértek  Jeruzsálembe.  Ott  egybegyűlve  találták  a  tizenegyet  és
   társaikat.  Azok  ezzel  fogadták  őket:  "Valóban  feltámadt  az  Úr,  és
   megjelent Simonnak!" Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan
   ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
   Lk 24,13-35

   Elmélkedés:

   Az emmauszi tanítványok számára  a kenyértörés cselekedete  az a jel,  ami
   felnyitja  szemüket,  hogy  felismerjék  az  addig  ismeretlen  és  idegen
   vándorban az Úr Jézust. Sajátos  cselekedet ez Jézustól, amely  jelenlétét
   mutatja. A felismerés azonnal megváltoztatja őket. Minden világossá  válik
   számukra, amit korábban nem értettek. Az asszonyok tanúságtétele nem  volt
   számukra elegendő.  Nm kételkedtek  szavukban, de  ez még  nem  ébresztett
   bennük hitet. A kenyértörés  és Jézus felismerése a  hit útján indítja  el
   őket. Érzik,  nem  hallgathatnak  a velük  történtekről,  hanem  meg  kell
   osztaniuk ezt a hírt, ezt az  igazi örömhírt a többi tanítvánnyal:  Látták
   az Urat, látták a Feltámadottat!
   (c) Horváth István Sándor



   Imádság:

   Legyen, Uram, a te kegyelmed rajtunk, amint tebenned bíztunk!
   Áldott vagy te, Urunk, taníts meg minket a te igazságaidra!
   Áldott vagy te, Uralkodó, oktass bennünket a te igazságaidra!
   Áldott vagy te, Szent, világosíts meg minket a te igazságaiddal!
   Uram, a te kegyelmed örök, kezeid munkáit meg ne vesd!
   Téged illet a dicséret, téged illet az ének.
   Téged illet a dicsőség, Atya, és  Fiú és Szentlélek, most és mindenkor  és
   örökkön-örökké.