[Evangelium] 2010-03-14

[Evangelium minden nap]

   2010. március 14. - Nagyböjt 4. vasárnapja

   Azokban a napokban:  Vámosok és bűnösök  jöttek Jézushoz, hogy  hallgassák
   őt. A farizeusok  és az  írástudók méltatlankodtak miatta.  "Ez szóba  áll
   bűnösökkel, sőt  eszik  is  velük"  -  mondták.  Jézus  erre  a  következő
   példabeszédet mondta nekik:
   "Egy embernek  két fia  volt.  A fiatalabbik  egyszer így  szólt  apjához:
   Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta  köztük
   vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és  elment
   egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát.  Amikor
   mindenét elpazarolta,  az  országban nagy  éhínség  támadt, s  ő  maga  is
   nélkülözni kezdett. Erre  elment, és elszegődött  egy ottani gazdához.  Az
   kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna
   gyomrát a sertések eledelével, de még  abból sem adtak neki. Ekkor  magába
   szállt: Atyám házában hány napszámos  bővelkedik kenyérben - mondta -,  én
   meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki:  Atyám,
   vétkeztem az  ég ellen  és  teellened. Arra  már  nem vagyok  méltó,  hogy
   fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
   Azonnal  útra  is  kelt,  és  visszatért  atyjához.  Atyja  már  messziről
   meglátta, és megesett  rajta a  szíve. Eléje sietett,  nyakába borult,  és
   megcsókolta. Ekkor  a fiú  megszólalt:  Atyám, vétkeztem  az ég  ellen  és
   teellened. Arra  már  nem  vagyok  méltó, hogy  fiadnak  nevezz.  Az  atya
   odaszólt a szolgáknak: "Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok  rá.
   Húzzatok gyűrűt az  ujjára és  sarut a  lábára. Vezessétek  elő a  hizlalt
   borjút, és vágjátok  le. Együnk  és vigadjunk,  hisz fiam  halott volt  és
   életre kelt, elveszett és megkerült." Erre vigadozni kezdtek.
   Az idősebbik  fiú  kint volt  a  mezőn. Amikor  hazatérőben  közeledett  a
   házhoz, meghallotta a zeneszót és a  táncot. Szólt az egyik szolgának,  és
   megkérdezte, mi történt. Megjött  az öcséd, és  atyád levágatta a  hizlalt
   borjút, mivel  épségben  visszakapta  őt  -  felelte  a  szolga.  Erre  az
   idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött,  és
   kérlelni kezdte.  De  ő szemére  vetette  atyjának: Látod,  én  annyi  éve
   szolgálok neked, és egyszer sem szegtem  meg parancsodat. És te nekem  még
   egy gödölyét sem adtál  soha, hogy mulathassak  egyet a barátaimmal.  Most
   pedig, hogy ez a te fiad,  aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta,  megjött,
   hizlalt borjút vágattál le neki.
   Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied.  De
   most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és
   most életre kelt, elveszett és újra megkerült."
   Lk 15,1-3. 11-32

   Elmélkedés:

   Váratlan fordulat
   A negyedik nagyböjti vasárnapon a szentmise evangéliuma a szentírás  egyik
   legismertebb történetét tárja elénk: Jézus példabeszédét a tékozló  fiúról
   és az irgalmas atyáról. A rövid  történetben hosszú utakat járnak végig  a
   szereplők.  A  fiatalabb  fiú  a  lázadástól  az  engedelmességig,  minden
   megtagadásától a  szeretet elfogadásáig  halad. Testvére,  az idősebb  fiú
   éppen ellentétes utat jár be a testvéri szeretettől az irigységig, az  apa
   iránti engedelmességtől a kritizáló lázadásig.  És az apa is végigjárja  a
   maga útját a bánattól  az örömig. A történetet  hallva, s újra  átgondolva
   bennünk is különféle érzések támadnak, s  mi is elindulunk a magunk  lelki
   útján. Mivel teljességgel lehetetlen egyetlen prédikációban e  tartalmilag
   rendkívül  gazdag  példabeszéd  minden  elemét  áttekinteni,  csak  néhány
   érdekes és tanulságos részletre figyeljünk most oda.

   A történet azzal kezdődik, hogy a fiatal fiú kikéri apjától az  örökséget.
   Itt arról az örökségről,  arról a vagyonról van  szó, ami őneki fog  jutni
   apja halála után. De az apa még él! Még nem halt meg! Hallatlan  pimaszság
   és sértés, hogy a fiú  egyáltalán megpróbálkozik ezzel a kéréssel,  hiszen
   tulajdonképpen  ezzel  azt  fejezi  ki,  hogy  alig  várja  apja  halálát.
   Szívtelen, arcátlan és kegyetlen ez a kérés, amely ugyan szavakkal ki  nem
   mondva, de mégis egyértelműen azt jelenti,  hogy a fiú saját apja  halálát
   akarja.  S  amennyire   hallatlan  a  kérés,   annyira  váratlan  az   apa
   viselkedése: odaadja az  örökséget. Valójában  a fiú  nem is  számíthatott
   erre. Az apa  akár ki  is tagadhatta volna  fiát az  örökségből egy  ilyen
   szemtelen kérést követően.  De ő  nem bünteti  meg fiát  a lázadás  miatt,
   hanem  elengedi.  Valljuk  be   őszintén,  hogy  egy  kicsit   érthetetlen
   számunkra, hogy az apa miért  nem tagadja meg a kérést?  És itt a bűn,  az
   emberi bűn nagy  titkához érkezünk. Miért  engedi meg Isten  a bűnt?  Mert
   Isten szabad  akaratot adott  nekünk. Nem  akarja, hogy  általa  mozgatott
   bábokként éljünk,  hanem  azt  szeretné, hogy  szabad  akarattal  döntsünk
   mellette. Isten nem láncol minket magához, nem erőlteti ránk szeretetét, s
   nem kényszeríti ránk  jóságát, ha menni  akarunk, ha megpróbálunk  nélküle
   boldogulni. Isten elenged minket, ahogyan fiát elengedte a  példabeszédben
   szereplő apa.

   A   távozást   követően   a   fiúval   történő   események    meglehetősen
   kiszámíthatóak. Hiába próbálja  a maga  útját járni,  ez az  út nem  vezet
   sehová.  Kihasználják,   megfosztják  vagyonától,   s  végül   megalázzák,
   emberszámba sem veszik. S mindez  egészen gyorsan történik, hamar a  lejtő
   alján  találja  magát.  Ahogy  a  pénze  fogy,  úgy  tervei  és  álmai  is
   elszállnak. Nem  számíthat  senkire, nem  bízhat  senkiben. Az  atyai  ház
   biztonságát nem pótolja semmi, sőt, teljes létbizonytalanságba kerül, mert
   még a sertések ételéből sem adnak neki.

   A fiú tehát mindenét, még emberi méltóságát is elveszítette, csak egyetlen
   dolog maradt számára: továbbra is az apjának a fia. Igaz, hogy  megtagadta
   az apja szeretetét, de  továbbra is fiú.  A teljes elveszettségben  ismeri
   fel fiú életének  jelentőségét. A  fiúi lét nem  csak halvány  gyermekkori
   emlék, nem  csak  feledésbe  merült  élmény számára,  hanem  ez  válik  az
   egyetlen kapaszkodóvá, az egyetlen biztos ponttá, ami reménnyel tölti  el,
   s elindítja visszafelé.  Szeretet, biztonság, élet  csak odahaza  létezik.
   Életünk mélypontjain, ahová a bűn juttatott minket, mi is  felfedezhetjük,
   hogy Isten gyermekei  vagyunk. Ő továbbra  is szeretett gyermekeinek  tart
   minket, s mindig meg van számunkra a lehetőség, hogy visszatérjünk hozzá.

   A hazafelé  vezető  út  a  fiú  számára  hosszú,  van  ideje  gondolkodni.
   Helyzetét nagyon reálisan látja. Tisztában van vele, hogy nagyot hibázott,
   s talán jogosan  gondolja, hogy  sok jóra  nem számíthat.  Már nem  tartja
   magát méltónak arra, hogy fiú legyen, ezért az utolsó helyet is kész volna
   elfoglalni, csak legalább  helye legyen a  családi otthonban. Valójában  a
   fiú a túlélésre  játszik. Csak egyszerűen  túl akarja élni  a maga  okozta
   szörnyű  helyzetet.  Nem  számít   arra,  hogy  ennél  sokkal   nagyobbat,
   értékesebbet fog kapni. A túlélés ösztönös vágya azonban még messze van az
   apa felemelő  szeretetének elfogadásától.  Bűnösségünk  megtapasztalásakor
   először talán  az indít  minket a  bűnbánatra, hogy  elkerüljük az  isteni
   büntetést, az örök kárhozatot. De ez az ösztönös viselkedés még messze áll
   attól, hogy elfogadjuk Isten megbocsátó szeretetét.

   A történet  több  váratlan fordulata  után  végül elérkezünk  a  leginkább
   meglepőhöz: az  apa megbocsát  a  tékozlónak, újra  fiának tekinti  őt,  s
   visszaadja neki fiúi méltóságát. Erre igazán  nem számított a fiú. És  itt
   elérkezünk a bűn másik  nagy titkához. Úgy  gondoljuk, hogy bűneink  miatt
   már nem  vagyunk  méltók arra,  hogy  Isten szeressen  minket.  Valamilyen
   titokzatos oknál  fogva  szinte  ragaszkodunk bűneinkhez,  s  nem  akarjuk
   elfogadni, nem tudjuk megérteni, hogy Isten eltörli bűnös múltunkat és  új
   életet ad nekünk. Mintha bennünk maradna valamiféle kételkedés, hogy Isten
   képes-e  teljesen  megszabadítani  minket  a  bűntől?  Érdemes  ismételten
   tudatosítani magamban: bármennyire is nagyok bűneim, Isten eltörli azokat.
   Bármennyire  is  eltávolodom  Istentől,  ő  mindig  visszavár.   Személyes
   életemben, minden komolyan vett szentgyónásom alkalmával megtapasztalhatom
   a váratlan fordulatot:  Isten nem büntetni  akar, hanem szeretett  fiaként
   ölel magához.
   (c) Horváth István Sándor



   Imádság:

   Istenem, irgalmas Atyám, oly  nagy öröm számomra,  hogy újra a  közeledben
   vagyok, s  ismét szeretettel  ölelsz  át engem.  Te sosem  erőltetted  rám
   szereteted, nem  kényszerítettél arra,  hogy jóságodat  elfogadjam,  hanem
   szabadnak teremtettél, és sosem vetted  el szabadságom. Te mindig  vártál.
   Mindig remélted, hogy észhez  térek, s bíztál  benne, hogy nem  feledkezem
   meg végleg  szeretetedről.  Érints  meg  kezeddel,  amelyből  megbocsátás,
   irgalom, gyógyulás,  tisztulás,  megbékélés, szeretet  és  öröm  sugárzik.
   Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel!