[Evangelium] 2010-01-31

[Evangelium minden nap]

   2010. január 31. - Évközi 4. vasárnap

   Abban az időben: Jézus beszélni kezdett a zsinagógában: "Ma  beteljesedett
   az Írás,  melyet  az  imént  hallottatok."  Mindenki  helyeselt  neki,  és
   csodálkozott a fönséges  szavakon, amelyek ajkáról  fakadtak. "De hát  nem
   József fia ez?" - kérdezgették.
   Ekkor így szólt hozzájuk: "Biztosan  ezt a mondást szegezitek majd  nekem:
   Orvos, gyógyítsd önmagadat! A nagy tetteket, amelyeket - mint hallottuk  -
   Kafarnaumban végbevittél, tedd  meg a  hazádban is!"  Majd így  folytatta:
   "Bizony mondom  nektek, hogy  egy  próféta sem  kedves a  maga  hazájában.
   Igazán mondom nektek, sok özvegy  élt Izraelben Illés idejében, amikor  az
   ég három évre  és hat  hónapra bezárult,  úgyhogy nagy  éhínség támadt  az
   egész földön.  De közülük  egyikhez  sem kapott  Illés küldetést,  csak  a
   szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában
   is sok leprás élt  Izraelben, s egyikük sem  tisztult meg, csak a  szíriai
   Namán."
   Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték őt
   a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült,  a
   szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.
   Lk 4,21-30

   Elmélkedés:

   Pillanatnyi lelkesedés?
   Néhány évvel ezelőtt történt, hogy az  egyik falu új papot kapott, a  több
   éve ott szolgáló plébános mellé egy újmisés atyát helyeztek káplánnak.  Az
   ifjú pap  az első  lelkipásztori helyén  tartott bemutatkozó  szentmiséjén
   gyönyörű nyári nap  lévén többek  között a  különféle virágok  szépségéről
   prédikált és  még  azt is  elárulta,  hogy  az ő  kedvence  a  napraforgó,
   mégpedig azért szereti  nagyon ezt a  növényt, mert mindig  a fény, a  nap
   felé fordítja fejét.  És mintha  csak egy  programbeszédet tartott  volna,
   hozzá tette, hogy azzal a szándékkal jött ebbe a faluba és szolgálja  majd
   a híveket,  hogy  mindenki  szüntelenül az  igazi  világosság  Jézus  felé
   forduljon. A  híveknek nagyon  tetszett  ez a  hasonlat, s  lélekben  első
   pillantásaikat máris  az égiek  irányába  vetették. Ugyancsak  tetszett  a
   példa Eszternek is,  a plébániai közösség  lelkes gimnazista  fiataljának,
   aki a sekrestyeajtóban állt kezében egy virágcsokorral, a fejében pedig az
   új atyát köszöntő  verssel. Őrá  bízták tudniillik,  hogy a  mise végén  a
   fiatalok nevében köszöntse  az atyát.  A prédikáció  végén váratlan  dolog
   történt, Eszter megfordult, gyorsan letette a virágot és senkinek egy szót
   sem szólva elviharzott. A sekrestyés bácsinak annyi ideje sem maradt, hogy
   megkérdezze mi történt, s mivel már idős volt, arra nem is gondolt, hogy a
   lány után  szaladjon. Közben  Eszter  pedig csak  szaladt végig  a  falun,
   ünneplő ruhában,  fehér  blúzban,  annyira  igyekezett,  hogy  kis  cipője
   többször majdnem leesett  a lábáról.  Futott, futott,  egy pillanatra  sem
   állt meg, amíg  ki nem ért  a falu határába,  ahol aranysárga  napraforgók
   nyújtózkodtak az  ég  felé.  Puszta kézzel  szakított  le  három  gyönyörű
   virágot, s újonnan szerzett kincseivel már szaladt is vissza a  templomba.
   Még éppen  időben  érkezett, a  sekrestyében  villámgyorsan  megigazította
   ruháját és haját, s a napraforgókat az előre elkészített virágokhoz  fogva
   elégedett mosollyal lépett  a templomba, hogy  elmondja köszöntőjét,  majd
   pedig mindenki  nagy csodálkozására  a virágokkal  együtt átadta  az  atya
   kedvenc virágait, a napraforgókat is.

   Ez a kis  történet azt példázza,  hogy milyen lelkesen  lehet fogadni  egy
   papot,  s  ez  a  lelkesedés  milyen  leleményes  ötletet  ad  a  szeretet
   kimutatására. Egy ilyen faluban persze hogy öröm szolgálnia a papnak, s  a
   történetben szereplő káplánnak annyiban szerencséje volt, hogy ott töltött
   évei alatt a lelkesedés meg is  maradt a hívek részéről. Jézusnak már  nem
   volt  ekkora  szerencséje  a   názáreti  emberekkel.  A  mai   evangéliumi
   történetből  megtudjuk,  hogy  kezdetben  "mindenki  helyeselt  neki,   és
   csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek  ajkáról fakadtak" (Lk 4,22).  A
   leírás viszont azzal fejeződik be, hogy meg akarják ölni. Miért ez a  nagy
   változás? Hogyan  lehet az,  hogy  ilyen rövid  időn  belül az  imént  még
   helyeslőkben  hirtelen   ellenséges,   gyilkos   érzület   támad?   Hogyan
   fordulhatott elő, hogy  a Jézus iránti  szimpátia szinte pillanatok  alatt
   ellenszenvvé változik át?  Miért fordul át  a kedvező fogadtatás  váratlan
   elutasításba?

   Lukács evangélista  úgy helyezi  el  írásában ezt  az eseményt,  mint  ami
   megnyitja Jézus nyilvános működésének  idejét. Jézus tulajdonképpen -  mai
   nyelven  szólva   -   programbeszédet  tart,   amelyben   elmondja,   hogy
   beköszöntött az üdvösség ideje, eljött a messiási idő, most valósulnak meg
   a prófétai jövendölések.  A hallgatóság csodálkozását  az váltja ki,  hogy
   egyértelműen kijelenti: az ő személyével  és az ő személyében valósul  meg
   mindez. A  názáretiek, akiknek  körében  felnevelkedett, erre  igazán  nem
   számítottak. Ők csak az  "ács fiának" gondolták Jézust,  s mit sem  tudtak
   arról, hogy  ő a  mennyei Atya  küldötte. Hallottak  már Jézus  csodáiról,
   amiket más városokban, többek  között a közeli  Kafarnaumban tett, s  most
   azt akarják, hogy az ő körükben is tegyen csodákat, amelyek imént  mondott
   szavait, kijelentését igazolják. De Jézus nem tesz csodát, s nyilvánvalóan
   ez lehet az egyik oka a szembefordulásnak. A másik ok pedig az lehet, hogy
   Jézus olyan kijelentéseket  tesz, amelyek arra  utalnak, hogy az  üdvösség
   nem csak Izrael  népének szól, hanem  a pogány népeknek  is. A  názáretiek
   által is jól  ismert Illés  és Elizeus  próféta esetét  említi. Illés  egy
   szír, tehát egy pogánynak tartott embert gyógyít meg csodás módon, Elizeus
   esetében pedig szintén egy pogány származású özvegyasszony javára történik
   csoda. Az üdvösség ilyen kiterjesztése a zsidó népen kívül más népekre  is
   hallatlan gondolat volt a názáretiek és minden izraelita számára, akik meg
   voltak  győződve  arról,  hogy  egyedül   ők,  a  választott  nép   tagjai
   részesülhetnek Isten jótéteményeiben.

   A barátságos fogadtatás tehát  e kijelentések miatt ellenséges  hangulatot
   kelt, s azt eredményezi, hogy  Jézus életére törnek. Az emberek  haragosan
   ugrottak fel  és "kiűzték  őt a  városon kívülre,  és fölvezették  arra  a
   hegyre, amelyen városuk épült, a  szakadék szélére, hogy letaszítsák"  (Lk
   4,29). Itt mindenképpen  meg kell jegyeznünk,  hogy Názáret valójában  nem
   egy hegyre épült, hanem  egy völgyben fekszik. De  nem arról van itt  szó,
   hogy Lukács evangélista  téved, bár  ez megbocsátható  volna neki,  hiszen
   antióchiai származású  lévén  nem  ismerhette  jól  a  galileai  földrajzi
   viszonyokat.  Jelen   esetben  mégsem   pontatlanságról  vagy   tévedésről
   beszélhetünk,   hiszen   egészen   szándékosnak   tűnik   az   evangélista
   megfogalmazása: Jézust  kivezetik a  "városon  kívülre", "fel  a  hegyre".
   Mindez  előrevetíti  Jézus   sorsát,  az  ő   nagy  elutasítását,   amikor
   Jeruzsálemben életére törnek, halálra ítélik, kiviszik a városon  kívülre,
   fel a  Golgota hegyére,  hogy keresztre  feszítsék. Lukács  tehát  egészen
   tudatosan fogalmazza  meg így  a názáreti  esemény végét,  előre  jelezvén
   ezzel  a  Jézusra  váró  sorsot.  Most  azonban  még  nem  tudják   Jézust
   bántalmazni, mert nem jött el az ő ideje, s egyszerűen eltávozik.

   A hitetlenség, a visszautasítás egy választási lehetőség, amit talán azért
   választanak sokan, mert így nem kell megváltoztatniuk életüket. A hit,  az
   elfogadás egy másik lehetőség, ami életünk megjavítását kívánja.
   (c) Horváth István Sándor



   Imádság:

   Urunk, Jézusunk,  lelkesen hallgatjuk  szavaidat, s  készek vagyunk  arra,
   hogy téged  követve  megvalósítsuk  mindazt,  amit  kérsz  tőlünk.  Szavad
   valóban örömhír, az üdvösség  tanítása, igazság, amely  az örök élet  felé
   vezető utat mutatja meg. Boldogan  és nagy lelkesedéssel indulunk el  ezen
   az  úton,  s   tudjuk,  hogy   te  kísérsz  minket.   De  nem   szeretnénk
   elbizakodottak lenni,  tudván, hogy  a  lelkesedés csökkenni  fog,  amikor
   látjuk, hogy a  mi életutunk,  miként a tiéd  is, keresztútként  végződik.
   Kereszthordozásod  példája,  szenvedésed  példája,  türelmed  példája,  az
   Atyának való engedelmességed példája adjon erőt ahhoz, hogy ne  forduljunk
   el soha tőled, hanem mindig hittel kövessünk téged!