[Evangelium] 2010-01-24

[Evangelium minden nap]

   2010. január 24. - Évközi 3. vasárnap

   Már sokan  vállalkoztak arra,  hogy a  körünkben lejátszódott  eseményeket
   leírják, úgy, ahogy ránk maradt azoktól, akik kezdettől fogva szemtanúi és
   szolgái voltak az isteni  igének. Most jónak láttam  én is, hogy  elejétől
   kezdve mindennek pontosan  utánajárjak, és sorban  leírjak neked  mindent,
   tiszteletre méltó  Teofil, hogy  meggyőződjél róla,  mennyire  megbízhatók
   azok a tanítások, amelyekre oktattak.
   Abban az  időben:  Jézus  a  Lélek  erejével  visszatért  Galileába.  Híre
   elterjedt az  egész  környéken.  Tanított  a  zsinagógákban,  és  mindenki
   elismeréssel beszélt róla.
   Eljutott Názáretbe is, ahol nevelkedett. Szokása szerint bement  szombaton
   a zsinagógába, és olvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták oda
   neki. Szétbontotta a  tekercset, és éppen  arra a helyre  talált, ahol  ez
   volt írva:  "Az Úr  Lelke van  rajtam. Fölkent  engem és  elküldött,  hogy
   örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást,  a
   vakoknak a látást,  hogy szabaddá tegyem  az elnyomottakat, és  hirdessem:
   elérkezett az Úr esztendeje."
   Összetekerte az Írást, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden
   szem rászegeződött. Ő pedig elkezdte beszédét: "Ma beteljesedett az  Írás,
   amelyet az imént hallottatok."
   Lk 1,1-4; 4,14-21

   Elmélkedés:

   Megnyitva szívünket
   Egy aranymiséjére készülő,  idős papról  szól Móra Ferenc  egyik, talán  a
   nagyobb közönség számára kevésbé ismert  írása. A történet szerint a  nagy
   ünnep  reggelén  a  pap  nyugtalanul  sétálgat  a  plébánia  kertjében.  A
   gyümölcsfák összehajló ágai között fölfelé  tekintve a ragyogóan kék  eget
   szemléli.  Ha  karját  kinyújtaná  a   lombok  között,  talán  elérné   és
   megsimogatná az eget, amely  most is oly védelmezőn  borul a földre,  mint
   ötven évvel korábban, az újmiséje napján. A pap mégsem az ég felé  nyújtja
   most a kezét, hanem az izgalomtól egyre gyorsabban verő szívére  szorítja.
   Öreg lábai megállnak, öreg szeme  könnyel telik meg. Így tűnődik  magában:
   Minden szem örökre lecsukódott már,  amelyik az újmisén mosolyogva  nézett
   rá,  s  minden  kéz   örökre  lehanyatlott,  amelyik  egykor   barátsággal
   szorította meg  áldást  adó  újmisés kezét.  Mindeközben  az  író  odahaza
   készülődik, indul  az aranymisére,  amire szívesen  magával vinné  azt  az
   imádságos könyvet,  amit  a  tisztelendő  úrtól  kapott  egy  hittanvizsga
   alkalmával még gyerekkorában, amikor  még olyan fehér  volt szíve, mint  a
   nagy oltár terítője a templomban. Az imakönyv ugyan már nincs meg, de  még
   emlékszik a benne lévő imákra, amiket az akkor fiatal tisztelendő tanított
   neki gyermekkorában.

   Ez a kis  történet jutott eszembe  a mai evangélium  kapcsán, amely  Szent
   Lukács írásának előszavával, bevezetésével kezdődik. Az evangélista  azzal
   kezdi művét, hogy  megjelöli szándékát,  miért írja  le Jézus  történetét.
   Előtte "már  sokan vállalkoztak  arra, hogy  leírják az  eseményeket"  (Lk
   1,1). Kikre gondoljunk? Márk  volt az első,  aki leírta Jézus  történetét,
   tanítását és csodáit. Az ő művével nagyjából egy időben keletkezhetett  az
   az írás, amely  Jézus mondásait, beszédeit  tartalmazta, de amely  eredeti
   formájában nem maradt ránk, de  következtethetünk létezésére. Ezt a  Jézus
   tanítását tartalmazó írást és Márk evangéliumát is felhasználta Máté, majd
   valamivel később Lukács evangélista is.  Szent Lukács Kr. u. 80-85  között
   írhatta meg evangéliumát,  illetve az Apostolok  Cselekedetei című  írást,
   amely szintén az újszövetségi szentírás könyvei közé tartozik.  Körülbelül
   tehát ötven esztendő telik el a  Jézus esemény óta, ennyi idő pedig  bőven
   elegendő ahhoz, hogy sok  minden feledésbe merüljön,  ha senki sem  gondol
   arra, hogy megőrizzék.

   Idővel sok mindent elfelejtünk, de az igazán fontos dolgokra emlékszünk, s
   amit  igazságnak,  életet  vezérlő  igazságnak  tartunk,  azt   igyekszünk
   megőrizni, s  továbbadni. Az  aranymisés pap  ötven év  távlatából is  jól
   emlékszik még  első szentmiséjére.  Papságának éveiben  nem tett  egyebet,
   mint tanította  az  általa  megismert igazságot,  hirdette  az  Igazságot,
   Krisztust. Lukács evangélista korában valószínűleg már csak nagyon kevesen
   éltek az  egykori  szemtanúk és  szolgák  közül, akik  személyes  ismerték
   Jézust. Feltehetőleg inkább azok igehirdetését gyűjti össze, akik maguk is
   másoktól, talán  éppen az  apostoloktól  hallották a  tanítást.  Mindennek
   pontosan utánajár, hogy  hitelesen írja  le az eseményeket.  Az a  szándék
   vezérli, hogy  semmiképpen  se  merüljön  feledésbe  mindaz,  amit  az  Úr
   tanított.

   Érdekes, hogy  az  evangélista,  egy előkelő  férfinak,  egy  Teofil  nevű
   személynek ajánlja írását. Ez  a görög név  azt jelenti: "Isten  barátja".
   Bizonyosak lehetünk  benne és  a szentíráskutatók  is vallják,  hogy ez  a
   Teofil egy valóságos személy volt, tehát nem egy kitalált ember. De  mivel
   ennyire beszédes, ennyire mély értelmű a  neve, említsük meg azt is,  hogy
   az evangélium  Isten barátainak  szól. Az  első keresztény  századok  nagy
   egyházatyái Origenésztől kezdve Beda  Venerabilisig szinte kivétel  nélkül
   mind így értelmezik Teofil  nevének említését az  evangélium elejét. Ez  a
   könyv, az evangélium, Jézus tanítása mindenkinek szól, aki Isten  barátja.
   Nekünk is, mert mi is Isten barátai vagyunk, akik szívesen hallgatunk rá.

   Befejezésül még  tegyünk említést  arról, hogy  a felolvasott  evangéliumi
   részlet után arról az eseményről hallottunk, hogy Jézus megkezdi nyilvános
   működését. Az eset a  a názáreti zsinagógában  történt, abban a  városban,
   ahol  Jézus  nevelkedett.  Miután  felolvasta  a  szöveget,  minden   szem
   rászegeződött. Mindenki  figyelemmel  várta a  tanítást,  a  magyarázatot,
   amely csak egyetlen mondatból állt: "Ma beteljesedett az Írás, amelyet  az
   imént  hallottatok"  (Lk  4,21).  Manapság  a  magyarázatok  persze  ennél
   hosszabbak, de minden szentmisében tulajdonképpen ugyanez történik. A pap,
   legyen  újmisés  vagy  aranymisés,  fiatal  vagy  idősebb,  felolvassa  az
   evangélium tanítását, majd  a prédikáció során  kifejti annak értelmét  és
   tanulságát. A hívek pedig nem csak szemüket szegik az igehirdetőre,  hanem
   kinyitják fülüket  és megnyitják  szívüket Jézus  tanítása számára,  amely
   mindenkinek, nekünk is szóló örömhír.
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Urunk, Jézus Krisztus! Te csodálatos  dolgokat tettél és tanítottál  földi
   életed során. Tanításod jó magként hullott az emberi szívekbe, s  gyökeret
   vervén bőséges termést hozott. Arról is gondoskodtál, hogy legyenek,  akik
   távozásodat követően  a te  nevedben,  a te  erőddel, a  te  megbízásodból
   hirdetni  fogják  mindazt,  amit  te  hirdettél.  Erre  a  feladatra,   az
   igehirdetésre választottad ki  az apostolokat, akiknek  ezt mondtad:  "aki
   titeket hallgat, engem hallgat" (Lk  10,16). De ugyanez igaz minden  papra
   is, akit te hívsz  meg személyesen az ige  szolgálatára. Add, Urunk,  hogy
   papjaink  szavát  soha  ne  vegyük  csupán  gyenge  emberi  szónak,  hanem
   igehirdetésükben felismerjünk, megszeressünk és kövessünk téged, a legfőbb
   Igazságot!