[Evangelium] 2009-12-24

[Evangelium minden nap]

   2009. december 24. - Csütörtök

   Abban az időben Zakariás,  János atyja eltelt  Szentlélekkel, és ezekre  a
   prófétai szavakra nyílt az ajka:
   "Áldott az  Úr, atyáink  Istene,  mert meglátogatta  és megváltotta  az  ő
   népét;  erős   szabadítót   támasztott  minekünk   szolgájának,   Dávidnak
   családjából. Amint szólott a szentek szájával, ősidők óta a próféták  ajka
   által, megszabadít  az  ellenség kezéből,  mindazoktól,  akik  gyűlölettel
   néznek minket;  atyáinkkal  irgalmat  gyakorol,  hogy  szent  szövetségére
   emlékezzék, az  esküre, amelyet  Ábrahám atyánknak  esküdött, hogy  nekünk
   váltja be, amit ígért;  hogy félelem nélkül  és megszabadulva az  ellenség
   kezéből, neki szolgálatot teljesítsünk: szentségben és igazságban  járjunk
   előtte napról napra, amíg élünk.
   Téged pedig, gyermek, a fölséges  Isten prófétájának fognak mondani,  mert
   az Úr előtt jársz, egyengetni az  ő útját; az üdvösség ismeretére  tanítod
   nemzetét, hogy bocsánatot nyerjen minden bűnük Istenünk irgalmas szívétől,
   amellyel meglátogat minket felkelő Napunk a magasságból, hogy fényt hozzon
   azoknak, akik sötétségben és halálos  homályban ülnek, lépteinket pedig  a
   béke útjára vezérelje."
   Lk 1,67-79

   Elmélkedés:

   Zakariás  imádsága  sok  szempontból  hasonlót  Mária  hálaadó   imájához.
   Zakariás is Isten jóságát és irgalmát hangsúlyozza, s hálát ad, hogy Isten
   hűséges egykori ígéretéhez  és teljesíti  azt az  ember minden  hűtlensége
   ellenére is. Zakariás nem csak saját fiáért mond köszönetet, hanem azért a
   gyermekért is, akinek jövetelét az  Ő fia, János hirdetni és  előkészíteni
   hivatott. Új idő, új rend kezdődik itt, hiszen Isten üdvözítő szándéka  az
   ember számára látható formában valósul meg. Isten belép emberi világunkba,
   magára veszi az emberi testet és sorsot, hogy osztozzon életünkben és utat
   mutasson nekünk a mennyei Atya felé.
   (Horváth István Sándor)

   2009. december 25. - Urunk születése - Karácsony - Éjféli mise
   Evangélium
   Azokban a  napokban  Augusztusz császár  elrendelte,  hogy írják  össze  a
   földkerekség lakosságát. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíria
   kormányzója  Kirinusz  volt.  Mindenki   elment  a  maga  városába,   hogy
   összeírják.  Galilea  Názáret  nevű  városából  József  is  fölment  Dávid
   városába, a  judeai Betlehembe,  hogy összeírják  eljegyzett  feleségével,
   Máriával, aki  gyermeket  várt.  Amíg  ott  tartózkodtak,  beteltek  Mária
   napjai, hogy megszülje gyermekét. Világra hozta elsőszülött fiát,  pólyába
   takarta és jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson.
   A környéken pásztorok  tanyáztak a  szabad ég alatt,  nyájukat őrizték  az
   éjszakában. Egyszerre  csak  megállt  előttük  az Úr  angyala,  és  az  Úr
   dicsősége  beragyogta  őket.  Nagyon  megrémültek.  Az  angyal  így  szólt
   hozzájuk: "Ne féljetek! Íme, jó hírt hozok nektek, amely nagy öröm lesz az
   egész népnek.  Ma  megszületett  a  Megváltótok,  az  Úr  Krisztus,  Dávid
   városában. Ez  lesz nektek  a jel:  kisdedet találtok  pólyába takarva  és
   jászolba fektetve." Az  angyalt hirtelen nagy  mennyei sereg vette  körül.
   Istent dicsőítve ezt zengték: Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség
   a földön a jóakaratú embereknek!
   Lk 2,1-14

   Elmélkedés
   A Gyermek arca
   Karácsony  éjszakáján  azért  jöttünk  el  az  éjféli  szentmisére,   hogy
   megünnepeljük Jézus  születését, hallgassuk  az angyalok  énekét, s  útnak
   induljunk, mint hajdan a betlehemi pásztorok. A betlehemi Gyermeket  nézve
   az  ártatlan  gyermekek  öröme  tölti  el  szívünket,  s  eszünkbe  jutnak
   gyermekkorunk karácsonyainak élményei. Egy  ilyen élményt szeretnénk  most
   elmondani, ami egy olyan fiatal lánnyal történt meg, akiről eddig még  nem
   mondtam egyetlen történetet sem, de most őt is Eszternek nevezem.

   Eszter már nem emlékezett  azokra a sok-sok  évvel korábbi időkre,  amikor
   szülei és ő, meg a testvérei a nagypapája házában laktak egy kis  faluban.
   Akkoriban vettek saját  házat a városban,  amikor Eszter iskolába  kezdett
   járni, s  utána minden  esztendőben  karácsony táján  a nagypapa  jött  el
   hozzájuk, és néhány hetet náluk töltött,  hogy ne legyen egyedül. Az  idős
   bácsi  a  városi  házban  is  talált  magának  elfoglaltságot,  mindenféle
   dolgokat  faragott   fából.  Készített   poháralátéteket,   gyertyatartót,
   képkereteket  és  mindenféle  játékállatokat   az  unokáinak.  A   nappali
   állandóan  faforgáccsal  volt  tele.  Tavaly  nyáron,  amikor  a  nagypapa
   meghalt, Eszter  szülei úgy  döntöttek, hogy  eladják a  városi házat,  és
   falura költöznek a nagyszülők  megüresedett házába. Amúgy  is unták már  a
   városi zajt,  s  úgy  gondolták,  hogy  jót  tesz  nekik,  ha  egy  kicsit
   változtatnak életmódjukon. Könnyen  beilleszkedtek a  falu közösségébe  és
   szentmisére is itt  jártak vasárnaponként. Az  egyik adventi vasárnapon  a
   plébános jelezte, hogy  örömmel venné, ha  a nagyobb fiatalok  segítenének
   neki  a  templomban  a  karácsonyi  teendőkben.  Természetesen  Eszter  is
   jelentkezett, s  azt a  feladatot kapta,  hogy december  24-én délelőtt  ő
   készítse el a betlehemet.  A kis házikót a  fiúk már a megszokott  helyére
   tették  ő  pedig  egy  nagy  papírdobozból  kezdte  előszedni  a  gondosan
   becsomagolt  betlehemi  figurákat.  Először  a  fából  faragott  bárányok,
   valamint az  ökör  és a  szamár  kerültek  a helyükre.  Majd  a  pásztorok
   következtek, amikor egyszer  csak hirtelen  valami megvilágosodott  Eszter
   előtt: Ezeket  a  betlehemi  figurákat  nem  faraghatta  más,  csak  az  ő
   nagypapája.  Az  állatok   mindjárt  ismerősek   lettek,  hiszen   hasonló
   ajándékokat szokott Eszter  is kapni.  És ahogy  előkerültek az  angyalok,
   Szűz Mária és  Szent József, Eszter  számára lassan előjöttek  gyermekkori
   emlékei. Most egészen világosan emlékezett  rá, hogy még iskolás korú  sem
   volt, amikor  nagypapája ezeket  a kis  figurákat készítette.  Igen,  újra
   látva a  szobrokat  egyre  világosabban  emlékezett  vissza,  hogy  milyen
   örömmel várta egy-egy  új figura elkészültét,  s milyen boldogan  játszott
   velük  kicsiny  gyermekként.  Egészen   meghatódott,  hiszen  közel   húsz
   esztendeje nem látta ezt a betlehemet, s most újra kezében foghatja papája
   kezemunkáját. Most  kezdett csak  örülni igazán  annak, hogy  éppen ezt  a
   feladatot kapta,  s elhatározta,  hogy megkéri  a plébános  atyát, hogy  a
   következő években is ő készíthesse  el a betlehemet. Gondosan,  milliméter
   pontosan igazította helyére a kis faszobrokat, a végére az maradt, hogy  a
   kis Jézus jászolba kerüljön. Amikor  kibontotta a selyempapírból a  kitárt
   karú Kisded szobrát, egy kissé megsárgult fénykép esett le a földre, amely
   eddig a szobrocska mellett lapult. Felvette  a képet és nem akart hinni  a
   szemének. Mert az ő gyermekkori fényképe volt. A kis Eszter fényképe, mert
   a nagypapa  a számára  legkedvesebb unokájáról  mintázta meg  a kis  Jézus
   arcát.

   Talán egyesek már sejtik,  hogy miért kértem az  elmúlt vasárnap, hogy  az
   éjféli misére mindenki  hozzon magával egy  gyermekkori fényképet.  Vegyük
   most elő ezeket a fotókat. Természetesen  én is hoztam egyet magamról.  És
   nézzük  nyugodtan,  szemléljük  csendben,  hogy  milyenek  voltunk   húsz,
   harminc, negyven vagy még annál is több évvel ezelőtt. Jézus, az Isten Fia
   emberré lett, emberi testet vett magára, emberi arcot viselt. De arcán nem
   csak az  emberi  vonások fedezhetők  fel,  hiszen a  Gyermek  arca  isteni
   jóságot, isteni  szeretetet  és  békességet sugároz  felénk.  Vajon  a  mi
   gyermekkori arcunkon és a mi mostani arcunkon mennyire ismerhető fel Jézus
   arca? Vajon a mi arcunk tükrözi-e, sugározza-e a világ és az emberek  felé
   Isten jóságát és szeretetét? Karácsony ünnepe kijelöli feladatunkat: Jézus
   arcát kell magunkon hordoznunk!
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Urunk, Jézus,  aki  a  világra jöttél,  s  születésed  pillanatától  fogva
   gyermeki arccal tekintettél minden emberre, ne rejtsd el előlünk soha a te
   arcodat! Szemlélni  szeretnénk  az  isteni  irgalmat  és  jóságot  sugárzó
   arcodat. Segíts minket abban, hogy minden embertársunkon felismerjük a  te
   arcod, a  te  tekinteted!  És  segíts  minket  abban,  hogy  egyre  jobban
   hasonlítsunk hozzád, aki Üdvözítőnk és Megváltónk vagy!