[Evangelium] 2009-10-25

[Evangelium minden nap]

   2009. október 25. - Évközi 30. vasárnap

   Abban  az   időben:  Tanítványaival   Jézus  Jerikóba   érkezett.   Amikor
   tanítványainak és nagy  tömegnek a kíséretében  elhagyta Jerikót, egy  vak
   koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen. Hallva, hogy a názáreti
   Jézus  közeledik,  elkezdett  kiáltozni:  "Jézus,  Dávid  fia,   könyörülj
   rajtam!" Többen  szóltak neki,  hogy hallgasson,  de ő  annál  hangosabban
   kiáltotta: "Dávid fia,  könyörülj rajtam!"  Jézus megállt,  és így  szólt:
   "Hívjátok ide!"  Odaszóltak a  vaknak: "Bátorság!  Gyere, téged  hív!"  Az
   eldobta köntösét, felugrott, és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte:  "Mit
   akarsz, mit tegyek veled?" A vak ezt felelte: "Mester, hogy lássak." Jézus
   erre így szólt hozzá: "Menj, a  hited megmentett téged." Az pedig  nyomban
   visszanyerte látását, és követte őt az úton.
   Mk 10,46-52

   Elmélkedés:

   Vaklárma
   Egy tűzoltó  ismerősöm mesélte  -  akinek egyébként  van egy  Eszter  nevű
   kislánya -  hogy  a  nyár  folyamán két  alkalommal  is  előfordult,  hogy
   bejelentést kaptak telefonon, hogy szalmabálák és istálló ég egy majorban.
   Mivel minden  riasztást  komolyan  vesznek,  azonnal  indultak  is,  de  a
   helyszínre érve  nem találtak  se tüzet,  se füstöt.  A riasztás  vaklárma
   volt, teljesen feleslegesen  vonultak ki az  állítólagos tűz  helyszínére.
   Amikor látták, hogy nincs tűz, nincs  semmilyen kár és nem kell  oltaniuk,
   első pillanatban  fellélegeztek, de  aztán nyomban  bosszankodni  kezdtek,
   mert ilyen dologgal nem szokás  szórakozni. A második esetnél a  rendőrség
   aztán kézre is kerítette azt a  két gyereket, akik úgy gondolták, hogy  jó
   viccet csinálnak azzal,  ha kihívják  a tűzoltókat.  A szükséges  fejmosás
   után azonban harmadszor már nem  csináltak ilyet. A gyerekek  mindenképpen
   jegyezzék meg, hogy ez nem jó tréfa, ezzel nem szabad viccelődni, mert sok
   bosszúságot lehet vele okozni a felnőtteknek.

   Vaklárma. Az imént  említett eset példa  arra, hogy milyen  a vaklárma.  A
   vaklárma azt jelenti,  hogy felröppen egy  hír valamilyen szörnyű  esetről
   vagy tragédiáról, sokan odasietnek,  hogy segítséget nyújtsanak a  bajban,
   de  kiderül,  hogy  valójában  nem   történt  semmi.  A  végére   mindenki
   megnyugszik, hogy  a  hír  nem  volt  igaz,  minden  csak  vaklárma  volt.
   Vaklárma. Ismerjük a szót, hiszen  elég gyakran előfordul a  híradásokban,
   illetve használjuk a közbeszédben.

   Ha egy kicsit szabad játszanom csodálatos magyar nyelvünk szavaival, akkor
   most azt mondom,  hogy a  mai evangélium  nem vaklármával,  hanem egy  vak
   lármájával, azaz  egy  nem látó  ember  által okozott  lármával  kezdődik.
   Bartimeus, mert így hívják a vak koldust, a jerikói városkapu közelében ül
   és adományokat kér az arra járóktól. Nem első alkalommal teszi ezt,  hanem
   bizonyára már évek  óta minden  nap ezzel tölti  idejét, hiszen  betegsége
   miatt nem képes  dolgozni. Az évek  során az  út mellett ülve,  ha nem  is
   látott  semmit,   de  azért   sok  mindent   hallott.  Hallhatta   például
   reggelenként az emberek  beszélgetését, akik a  városhoz közeledvén  arról
   beszéltek, hogy mit kell vásárolniuk. Napközben hallhatta a gyerekek vidám
   játékának hangját. Délután pedig, vagy estefelé hallotta, amit a  városból
   hazatérők  megvitatták  egymás  között  azokat  a  tanításokat,  amit  egy
   írástudótól  vagy  más  tanítótól  hallottak.  Idővel  egészen  kifinomult
   Bartimeus hallása: meghallotta, amikor  a vámosok asztalára leszámolták  a
   vámot, amit  fizetni kellett,  vagy messziről  meghallotta már  az  emberi
   léptek zaját. Voltak, akik egyedül érkeztek, máskor egész csoportok jöttek
   együtt.

   Egy napon tanítványaitól körülvéve egy ismert vándortanító megy az úton. A
   vak koldus nem látja, hogy ki az, de kifinomult érzékeivel talán megsejti,
   hogy itt van élete nagy  lehetősége. Kérdésére az ott lévők  megmondhatták
   neki, hogy Jézus jön éppen.  Amikor ezt meghallotta, rögtön magára  akarta
   vonni  Jézus  figyelmét,  hiszen  hallhatott  már  azokról  a   csodákról,
   amelyeket korábban, más helyeken a  betegeken véghezvitt. És most itt  van
   Jézus, ez a hír  igaz, ez nem vaklárma.  Bartimeus tehát azonnal  lármázni
   kezd, ami megzavarja az  embereket. Rögtön csitítani  kezdik, de ez  aztán
   olaj a tűzre, még hangosabban kiáltozik: "Dávid fia, könyörülj rajtam!"

   És itt  álljunk  meg  egy  pillanatra!  A  jelenet  egy  szerintem  fontos
   mozzanatát Szent Márk evangélista átugorja.  Azt olvastuk, hogy a  kiáltás
   után Jézus megállt és magához hívta a vakot. De miért állt meg? Azért mert
   Jézus meghallotta ennek az embernek a segélykiáltását. Pedig nem volt  ott
   néma csend. Ha megy  az úton egy kisebb  vagy nagyobb csoport és  hangosan
   beszélgetnek, az elég nagy hanggal jár,  főleg akkor, ha nagy a  tolakodás
   és mindenki Jézus közelébe akar férkőzni  a tömegben. De a nagy  hangzavar
   ellenére Jézus  mégis  meghallotta  Bartimeus kiáltását.  Igen,  ő  mindig
   meghallja, hogy hozzá fordulunk.

   A vak kiáltása valójában hitvallás: "Jézus, Dávid fia, könyörülj  rajtam!"
   Amikor a  "Dávid  fia" kifejezést  használja  a koldus,  akkor  ezzel  azt
   mondja, hogy hisz  abban, hogy Jézus  a Messiás, a  Megváltó. Jézus  tehát
   minden emberi hang és szó között felfigyel a vak szavára, a hitvallás  üti
   meg a fülét, ez állítja meg  és készteti arra, hogy meggyógyítsa a  vakot,
   visszaadja szemevilágát. Mai elmélkedésünk végén  legyen ez a tanulság:  a
   mi Urunk  nem figyel  a vaklármákra,  de mindig  meghallja, ha  segítséget
   kérve hittel fordulunk Hozzá.
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Gyógyíts meg,  Uram, mert  vak vagyok,  nem látom  akaratodat, nem  veszek
   tudomást ezer  olyan dologról,  amit pedig  akarsz tőlem  - és  mivel  nem
   látlak, nem szeretlek eléggé.  Istenem, világítsd meg szememet,  gyógyítsd
   meg vakságomat, hadd lássam akaratodat és szépségedet!