[Evangelium] 2009-08-16

[Evangelium minden nap]

   2009. augusztus 16. - Évközi 20. vasárnap

   Abban az  időben így  beszélt Jézus  a zsidók  sokaságához: "Én  vagyok  a
   mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké élni
   fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért."
   Vita támadt  erre a  zsidók  között: "Hogyan  adhatja ez  testét  eledelül
   nekünk?"
   Jézus így felelt nekik: "Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek  az
   Emberfia testét, és nem isszátok az  ő vérét, nem lesz élet bennetek.  Aki
   eszi az én testemet, és issza az  én véremet, annak örök élete van, és  én
   feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az  én
   vérem valóban ital. Aki  eszi az én  testemet és issza  az én véremet,  az
   bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya
   által élek,  úgy  az  is, aki  engem  eszik,  énáltalam él.  Ez  az  égből
   alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a
   kenyeret eszi, örökké él!"
   Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
   Jn 6,50-59

   Elmélkedés:

   Otthoni kenyér
   Abban az  időben,  amikor  elmélkedéseink  főhőse,  Eszter  még  általános
   iskolába járt szülővárosában, az iskola és a családi házuk között  félúton
   nyílt egy  pékműhely. A  műhely egy  pincehelyiségben volt,  amelynek  kis
   ablakai az utcára  nyíltak, s  ennek köszönhetően a  kislány az  iskolából
   hazafelé tartva meg-megállt az ablakoknál, s megfigyelte a pékek munkáját.
   Talán nem is a látvány tetszett neki a leginkább, hanem a kellemes  illat.
   Eszter hamar beleszeretett a  friss kenyér illatába,  ahogy családja is  a
   finom kenyér ízébe. Ettől kezdve mindig csak onnan vásároltak kenyeret,  s
   annak beszerzése  Eszter mindennapi  feladata  lett. Az  általános  iskola
   befejezése után Eszter egy távoli  város gimnáziumába került, ahonnan  nem
   járhatott haza minden hétvégén, csak  a nagy ünnepekkor. Elsős  gimnazista
   korában már nagyon várta, hogy  karácsonyra hazamehessen. Ez volt az  első
   hazautazás. A  többórás  út  után fáradtan,  nagyon-nagyon  éhesen,  mégis
   mosolyogva indult haza az ismerős házak között. Már három hónapja nem volt
   idehaza, de most sem érezte magát igazán otthon. Valami hiányzott neki  az
   otthonlét érzetéből. Egyszer  csak megérezte a  jól ismert  kenyérillatot.
   Mindjárt be  is tért  a  kis boltba,  s  megmaradt néhány  forintján  vett
   magának  egy   darab  kenyérlángost.   Az  otthon   íze  azonnal   átjárta
   testét-lelkét.

   Azért meséltem el történetét, mert bizonyára sokan gondoljuk azt, hogy  az
   otthonlét érzéséhez hozzátartozik az otthoni kenyér illata és íze.  Eszter
   valójában nem  a testi  éhségét akarta  csillapítani, hanem  végre  otthon
   akarta érezni magát, és ehhez elég volt egy darab friss kenyér.

   Sokan rendszeresen részt vesznek  a vasárnapi szentmisén, mégsem  tekintik
   otthonunknak a templomot. Úgy érzik, hogy valami hiányzik számukra  ahhoz,
   hogy igazán jól érezzék itt magukat, de nem tudják megfogalmazni, hogy  mi
   okozza ezt  a  hiányérzetet.  Pedig  könnyű  volna  kitalálni!  Egy  darab
   megszentelt kenyér, egy parányi Krisztus testévé átváltoztatott kenyér, ez
   teszi a templomot otthonunkká és  a vasárnapi szentmisét igazi ünneppé.  A
   Jézussal való  bensőséges találkozás  a szentáldozásban  hiányzik  sok-sok
   ember számára. A szentmisére ugyanis  nem azért jövünk el, hogy  megnézzük
   mit tesz a pap és  meghallgassuk prédikációját. Jézus ennél sokkal  többet
   szeretne. Nagy ajándékként önmagát akarja nekünk adni.

   A mai vasárnap evangéliumában  többek között ezt  olvastuk: "Az én  testem
   valóban étel, és  az én vérem  valóban ital.  Aki eszi az  én testemet  és
   issza az én véremet,  az bennem marad,  és én őbenne"  - mondta Jézus  (Jn
   6,55-56). A mi  Urunk tehát  nem azt  kéri, hogy  külső szemlélői  legyünk
   annak a csodálatos pillanatnak, amikor a kenyér, az ostya átváltozik az  ő
   testévé, illetve a  bor átváltozik  az ő  vérévé, hanem  meghív minket  az
   áldozatban való aktív részvételre, a  vele való találkozásra. A  szentmise
   első része, az ige liturgiája azt a célt szolgálja, hogy elvezessen  miket
   az  oltárhoz,  azaz   a  Kenyér  asztalához   és  felkészítsen  minket   a
   szentáldozásra.

   A szentmisében az átváltoztatás eseményéhez közeledvén a pap felszólítja a
   jelenlévőket:  Emeljük  fel  szívünket!  És  a  közösség  ezt  válaszolja:
   Felemeltük az Úrhoz. Legalábbis ezeket  a szavakat mondjuk a szánkkal.  De
   valóban felemeljük a szívünket? Valóban Isten közelébe szeretnénk kerülni?
   Valóban óhajtjuk a  Jézussal való  találkozást a  szentáldozásban? Ha  nem
   élünk a szentáldozás lehetőségével, aligha igaz, amit mondunk.

   Befejezésül térjünk még vissza Eszterhez, akit útközben megette az  utolsó
   pénzén vett kevéske kenyeret.  Otthon az egész család  és az asztalon  egy
   egész friss kenyér várta már. A közösen elfogyasztott kenyérben  megérezte
   a családi szeretet ízét.  A szentmisében is  pontosan ez történik,  hiszen
   Krisztus teste és  annak vétele  családias közösséggé  kovácsol minket.  A
   szentáldozás egyrészt azt  jelenti számunkra,  hogy kifejezzünk  hitünket,
   hogy Krisztus valóságosan jelen van a kenyérben, másrészt kifejezzük, hogy
   az ő közösségéhez,  az Egyházhoz tartozunk.  A vasárnap megszentelése  nem
   merülhet ki a pihenésben, a kikapcsolódásban a szórakozásban! A keresztény
   ember számára  a vasárnap  az  Istennel való  találkozás napja,  amikor  a
   szentmisén  a  tanítás  hallgatásával  és  a  szentáldozással   megújítjuk
   életünket Krisztusban.
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Üdvözlégy, Jézus  Krisztusomnak, Uramnak  és Megváltómnak  legszentebb  és
   valóságos teste, aki Szűz Máriától, a legtisztább szűztől születtél,  akit
   érettünk ártatlanul megkínoztak, s a keresztfán égi Atyádnak  feláldoztak.
   Kérlek, Uram Jézus Krisztus, aki  valóságosan és lényegedben jelen vagy  a
   kenyér és a bor  színe alatt: táplálj engem,  vigasztalj és erősíts  engem
   mindig.