[Evangelium] 2009-07-19

[Evangelium minden nap]

   2009. július 19. - Évközi 16. vasárnap

   Abban az  időben:  Az  apostolok  összegyűltek  Jézushoz,  és  beszámoltak
   mindarról, amit tettek és  tanítottak. Ő így  szólt hozzájuk: "Gyertek  ti
   is, (menjünk)  a  pusztaságba egy  magányos  helyre, hogy  pihenjetek  egy
   kicsit!" Mert olyan nagy jövés-menés volt körülöttük, hogy még evésre  sem
   maradt idejük. Bárkába szálltak tehát, és elmentek egy elhagyatott helyre,
   hogy magukban  legyenek.  De  sokan  látták,  amikor  elmentek,  és  sokan
   megtudták. Erre  minden városból  gyalog odasiettek,  és megelőzték  őket.
   Amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve.  Olyanok
   voltak, mint  pásztor  nélküli  juhok.  Ezért  tanítani  kezdte  őket  sok
   mindenre.
   Mk 6,30-34

   Elmélkedés:

   Az Úr útján
   Két héttel  ezelőtt az  evangélium kapcsán  Jézus Galileából  Jeruzsálembe
   vezető útjáról  elmélkedtünk.  Ezen az  úton  a vele  találkozó  személyek
   fokozatosan jutottak  el annak  felismeréséig, hogy  ő valóban  Isten.  Az
   elmúlt vasárnap szentmiséjének evangéliuma  pedig arról szólt, hogy  Jézus
   tanítványokat gyűjt maga köré, akiket később missziós útra küld. Már ekkor
   felismerhettük,  hogy  követésére  hívó  szava,  nem  csupán  az   egykori
   tanítványoknak szólt, hanem nekünk is. A mai evangéliumi szakaszban  arról
   hallottunk, hogy  a  missziós  útjukról visszatérő  a  küldöttek  mesterük
   közelében megpihennek.

   Szent Márk evangélista  hallgat arról,  hogy mi történt  a missziós  úton.
   Leírásából csupán annyit tudunk meg, hogy mindenről beszámoltak  Jézusnak,
   aki észreveszi fáradtságukat. Nem derül ki, hány napig voltak küldetésben,
   s az  sem, milyen  pozitív vagy  negatív tapasztalatokat  szereztek.  Márk
   hallgatása minden bizonnyal  tudatos, hiszen elég  nekünk arra  gondolnunk
   most, hogy a tanítványok nem a maguk útját járták, hanem Jézus útját.  Nem
   a  maguk  elképzelései   és  vágyai  ösztönözték   őket,  hanem  azzal   a
   meggyőződéssel mentek, hogy  az Úr  útján járnak.  Ezt az  engedelmességet
   nekik is tanulniuk kellett, ahogyan nekünk is, ha nem a magunk feje  után,
   a saját  elképzeléseink  útján  akarunk  haladni,  hanem  az  Isten  által
   számunkra kijelölt úton szeretnénk előbbre jutni.

   Az apostolok  és  a tanítványok  számára  Jézus követésének  útján  fontos
   mérföldkövek azok az események, amikor  mesterük a rá váró  szenvedésekről
   beszél nekik, erről tanítja őket. Szenvedésének első megjövendölése  Péter
   apostol meglehetősen heves tiltakozását váltja  ki (vö.: Mk 8,31-33),  ami
   arról árulkodik, hogy sem Péter, sem  a többiek nem értik még, hová  vezet
   Jézus útja, s  az ő útjuk.  A második jövendölést  követően a  tanítványok
   között versengés tör ki,  s arról vitatkoznak, hogy  ki a nagyobb  közülük
   (vö.: Mk  9,30-37),  ami  szintén teljes  értetlenségükről  tanúskodik.  A
   szenvedések harmadik  jövendölésekor  sem  jobb a  helyzet.  Ezt  követően
   ugyanis Jakab és János szeretnének kiváltságos helyet biztosítani maguknak
   Jézus uralmában, ami a többiek neheztelését váltja ki (vö.: Mk  10,32-40).
   Márk evangélista  ebben a  három  jelenetben azt  állítja elénk,  hogy  az
   apostolok  és  a  tanítványok  mennyire  emberi  módon  gondolkoznak  még,
   mennyire a maguk útján akarnak járni. Egyáltalán nem értik még, hogy Jézus
   útja a kereszthez vezető út, s a tanítvány útja Jézus keresztjéhez  vezető
   út. Sőt, értetlenségük akkor éri el tetőpontját, amikor elmenekülnek Jézus
   elfogatásakor,  s  nincsenek  mellette   a  keresztút  során.   Tanítványi
   mivoltukban teljes mértékben csődöt mondanak, s ebből csak Isten  kegyelme
   képes felemelni  őket  a  feltámadás  után,  amely  esemény  fényében  már
   megértik Jézus útját és saját útjukat is.

   Mindez számunkra azt a tanulságot hordozza magában, hogy Jézus megismerése
   lehetetlen a kereszt és a feltámadás  elfogadása nélkül. A szenvedés és  a
   kereszthordozás Jézus  útjának elemei,  s  ha tanítványai  akarunk  lenni,
   akkor fel kell vennünk és hordoznunk kell saját keresztünket. Nagy erő  és
   sok kegyelem rejlik  abban, ha  Krisztus útját választjuk  útnak a  magunk
   számára.

   Befejezésül még mondok egy rövid történetet, amelyhez hasonló talán többek
   előfordult.  Pár  éve  fiatalokkal  kirándultunk,  gyalogos  út  volt   ez
   hegyeken, völgyeken, erdőkön át.  Jól tudtuk, hogy mi  a célunk, s  milyen
   úton érünk célba. Együtt mentünk,  egy úton haladtunk, de valahol  félúton
   Eszter (ki más lehetett  volna?) kitalálta, hogy  más úton kellene  tovább
   menni. Néhányan csatlakoztak  hozzá, s  más úton  indultak tovább,  aminek
   persze az  lett  a vége,  hogy  eltévedtek, vissza  kellett  fordulniuk  a
   tévútról, s csak egy órával  később értek célhoz. Saját hibájából  tanulva
   Eszter csak ennyit mondott:  "Nem érdemes a magam  feje után menni. A  más
   útján való haladás nem jelenti az önállóság feladását."

   Jézus az ő útjára hív minket.  Arra szeretne megtanítani, hogy az ő  útján
   járjunk. Van-e hozzá bátorságunk, hogy az ő útján járjunk?
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Istenünk,  Atyánk,  sokszor  úgy  érezzük,  hogy  nincs  helyünk  ebben  a
   világban. Sokszor kiszakítjuk magunkat abból az otthonból, amely fölnevelt
   és emberré érlelt minket, elindulunk  és a magunk útját járjuk.  Magunkkal
   visszük  az  örökséget,  hátat  fordítunk  családunknak,   testvéreinknek,
   eldobjuk hagyományainkat, ősi megtartó  szokásainkat, mert azt  gondoljuk,
   hogy mi  magunk  majd  másként  és lakhatóbban  tudjuk  berendezni  ezt  a
   világot.   Add,   hogy   felismerjük:   visszatérhetünk   Hozzád,   S   ha
   visszatérhettünk, ne engedd, hogy valaha is elszakadjunk Tőled!