[Evangelium] 2009-04-09

[Evangelium minden nap]

   2009. április 9. - Nagycsütörtök

   Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus  tudta, hogy elérkezett az óra,  amikor
   ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik
   a világban voltak, még egy  végső jelét adta szeretetének. Vacsora  közben
   történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon  fiának
   szívében a  gondolatot, hogy  árulja  el őt.  Jézus  tudta, hogy  az  Atya
   mindent a  kezébe adott,  s hogy  Istentől jött  és Istenhez  tér  vissza.
   Fölkelt  hát  a  vacsora  mellől,   letette  felső  ruháját,  fogott   egy
   vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és
   mosni kezdte tanítványainak a lábát,  majd a derekára kötött kendővel  meg
   is törölte. Amikor  Simon Péterhez  ért, az  így szólt:  "Uram, te  akarod
   megmosni az  én lábamat?"  Jézus  így felelt:  "Most  még nem  érted,  mit
   teszek, de később  majd megérted".  De Péter tiltakozott:  "Az én  lábamat
   ugyan meg nem mosod soha." Jézus azt felelte: "Ha nem moslak meg, nem lesz
   semmi közöd hozzám". Erre Péter így szólt: "Uram, akkor ne csak a lábamat,
   hanem a  fejemet  és  a  kezemet is!"  Jézus  azonban  kijelentette:  "Aki
   megmosdott, annak csak a lábát kell  megmosni, és egészen tiszta lesz.  Ti
   tiszták vagytok, de nem mindnyájan." Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja,
   azért mondta: "Nem vagytok  mindnyájan tiszták." Miután megmosta  lábukat,
   fölvette felső  ruháját,  újra  asztalhoz  ült,  és  így  szólt  hozzájuk:
   "Megértettétek-e, hogy mit  tettem veletek? Ti  Mesternek és Úrnak  hívtok
   engem, és jól  teszitek, mert  az vagyok.  Ha tehát  én, az  Úr és  Mester
   megmostam lábatokat,  nektek is  meg kell  mosnotok egymás  lábát.  Példát
   adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg."
   Jn 13,1-15

   Elmélkedés:

   Megújuló szeretet
   Az  utolsó  vacsorán  történtek  elbeszélését  János  evangélista  egészen
   ünnepélyes bevezetéssel  kezdi.  "Jézus  tudta, hogy  elérkezett  az  óra,
   amikor ebből  a világból  vissza kell  térnie az  Atyához. Mivel  szerette
   övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének"  (Jn
   13,1). Az  ünnepélyes megfogalmazás  tartalma rámutat  Jézus  szeretetére,
   mint  a  most  kezdődő  történések  legmélyebb  okára  és  mozgatójára.  A
   tanítványok lábának  megmosása, az  Oltáriszentség ajándékozása,  valamint
   Jézus hamarosan kezdődő szenvedése és kereszthalála mind-mind szeretetéből
   fakadó cselekedetek. Igen,  elérkezett az  óra, Jézus  órája, a  cselekvés
   órája, az áldozat  órája, az  önajándékozás órája, az  engedelmesség és  a
   szolgálat órája, elérkezett a szeretet ideje.

   Az utolsó vacsora jelentőségét akkor érthetjük meg, ha felidézzük az ekkor
   történt másik eseményt, az Eucharisztia alapítását, azaz az Oltáriszentség
   ajándékozását, amelyben  a mi  Urunk saját  Testét és  Vérét adta  nekünk.
   János ugyan  nem  számol  be  erről írásában,  de  Máté,  Márk  és  Lukács
   evangéliumában, valamint  Szent  Pál  apostol  korintusiaknak  szóló  első
   levelében megtaláljuk ennek elbeszélését  (vö.: Mt 26,20-29, Mk  14,17-25,
   Lk 22,14-23 és 1Kor 11,23-26).  Az esemény a szentmise szertartásából  jól
   ismert   mindannyiunk   számára.   Jézus,   mielőtt   szétosztotta   volna
   apostolainak a  kenyeret  ezt  mondta:  "Ez az  én  testem,  mely  értetek
   adatik". Majd a borral telt  kelyhet ezekkel a szavakkal nyújtotta  nekik:
   "Ez a kehely az új szövetség az én véremben, mely értetek kiontatik".

   Arról tehát itt szó, hogy az ószövetség helyébe az újszövetség lép, de nem
   abban az értelemben,  hogy az új  eltörli a régit,  hanem, hogy  megújítja
   azt. A mózesi  szövetség, amelynek  alapja a  kőtáblákra vésett  parancsok
   voltak, csupán ideiglenes volt.  Ezt váltja fel, ezt  újítja meg a  jézusi
   szövetség, amelynek alapja a szeretet emberi szívekbe írt új törvénye, egy
   új, örökké tartó szövetség. És ha már az ószövetség is Isten emberek  felé
   irányuló szeretetéből fakadt, akkor ez még inkább elmondható az újról.  Az
   utolsó vacsora Isten megújított, ugyanakkor állandóan megújuló  szeretetét
   hirdeti nekünk,  melynek  megtapasztalása  hálával  és  örömmel  tölti  el
   szívünket.

   Persze hiábavaló dolog  volna örvendeznünk Isten  felénk áradó,  állandóan
   megújuló szeretetének,  ha  ez  egyszersmind  nem  újítana  meg  minket  a
   szeretetben, azaz  nem  ösztönözne  minket  arra,  hogy  mi  is  állandóan
   megújuljunk az Isten iránti szeretetben.

   Érdekes felfigyelnünk  arra,  hogy  az ószövetséghez  képest  változik  az
   újszövetség  alapja  mind   Isten,  mind  az   ember  részéről.  Az   első
   szövetségnél Isten parancsokat, törvényt ad az embereknek, akik részéről a
   szövetség  megtartását  a  "kötelesség"   és  az  "engedelmesség"   szavak
   jellemzik a legjobban. S bár Isten mindvégig hűséges maradt ígéretéhez  és
   szövetségéhez,  az  ember  újból  és  újból  hűtlenné  vált,  megszegte  a
   szövetséget, elfordult Istentől. Az újszövetség  alapja viszont már az  az
   isteni  szeretet,   amely   két,  egymással   természetesen   összetartozó
   eseményben éri  el  tetőpontját: egyrészt  az  Eucharisztia  alapításában,
   amely szentségben  Jézus önmagát,  saját testét  adja nekünk,  másrészt  a
   kereszthalálban, amelyben  Jézus  önmagát adja  az  Atyának értünk,  a  mi
   megváltásunkért. Az ember részéről, ami részünkről a szövetség  megtartása
   már nem félelemből fakad, hanem igaz szeretetből.

   Minden alkalommal,  amikor a  szentmisében  felidézzük az  utolsó  vacsora
   eseményét és  minden alkalommal,  valahányszor Jézus  keresztjére  emeljük
   tekintetünket, gondoljunk a szüntelenül  megújuló és megnyilvánuló  isteni
   szeretetre,  s  ez   segítsen  minket  is   a  szeretetben  való   állandó
   megújulásban!
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Kérlek, Uram Jézus Krisztus, aki  valóságosan és lényegedben jelen vagy  a
   kenyér és a bor  színe alatt: táplálj engem,  vigasztalj és erősíts  engem
   mindig, különösen utolsó órámon.  Engedd, hogy téged,  akit most a  kenyér
   fátyola alatt imádok, ez élet után színrol színre láthassalak!