[Evangelium] 2009-04-05

[Evangelium minden nap]

   2009. április 5. - Virágvasárnap

   Abban az  időben, amikor  Jézus és  tanítványai Jeruzsálemhez  közeledtek,
   Betfagé és  Betánia  táján,  az Olajfák  hegyénél  Jézus  előreküldte  két
   tanítványát, és  ezt mondta  nekik: "Menjetek  a szemközti  faluba.  Amint
   beértek, találtok ott  egy megkötött szamárcsikót,  amelyen ember még  nem
   ült. Oldjátok el és  vezessétek ide. Ha valaki  szólna, hogy mit  tesztek,
   mondjátok, hogy az Úrnak van rá  szüksége. Erre mindjárt elengedi." El  is
   mentek, és az útelágazásnál egy kapuhoz kötve megtalálták a  szamárcsikót.
   Eloldották. Azok közül,  akik ott ácsorogtak,  valaki megkérdezte:  "Miért
   oldjátok el a  szamarat?" Azt válaszolták,  amit az Úr  mondott nekik,  és
   erre elengedték  őket. A  szamárcsikót Jézushoz  vezették. Ráterítették  a
   köntöseiket, ő pedig felült rá. Sokan az útra teregették köntösüket, mások
   meg a lombos faágakat,  amelyeket a réten vágtak.  Akik előtte jártak,  és
   akik kísérték, így kiáltoztak: "Hozsanna!  Áldott, aki az Úr nevében  jön!
   Áldott atyánknak, Dávidnak közelgő országa! Hozsanna a magasságban!"
   Mk 11,1-10

   Elmélkedés:

   Még a hamis tanúknak is
   Két esztendővel  ezelőtt  a virágvasárnapi  elmélkedésben  már  felidéztem
   Fekete István  egyik novelláját,  amelyben a  falusi passióéneklés  és  az
   előtte tartott próbák világába vezet minket. Gyermekkorában egy alkalommal
   az író lett  volna a  hamis tanú, de  mivel barkaszedés  közben beesett  a
   jeges patakba és  teljesen elment a  hangja, más kapta  meg a szerepet.  A
   történet szívhez szóló  megállapítása az volt,  hogy az öreg  kántortanító
   olyan könnyen vált  meg a  gyerektől és  talált új  szereplőt, "mintha  az
   egész világ hamis  tanúkkal lett volna  tele". Az írói  visszaemlékezésnek
   ezzel még nem volt  vége, hanem azzal folytatódott,  hogy bár szerepe  nem
   volt, de mint  kórustagnak senki  nem tilthatta  meg a  gyereknek, hogy  a
   passió alatt ő  is fent  legyen a templom  karzatán az  orgona mellett.  Ő
   pedig ott is  állt Virágvasárnap, kezében  a csodálatos királyi  barkával,
   még a  vak is  láthatta, hogy  ez a  templom legszebb  barkaága. Látta  is
   mindenki, de  főleg  a Jézus  szerepét  éneklő  Tóka Jóska  bácsi,  aki  a
   barkaszentelés szent pillanatában ki is vette a gyerek kezéből a  gyönyörű
   ágat, s büszkén tartotta magasra Jézus jeruzsálemi bevonulását  ünnepelve.
   A gyerek könnyezve nézte, hogy más büszkélkedik az ő barkájával, de  aztán
   hamarosan eljött a bosszú ideje. Könnyes szemei előtt feltűnt az orgonapad
   félrebillent lába és Jézus-Tóka csizmás lába. Ha egy kicsit odébb tolná  a
   padot, az éles deszka éppen az öreg láb fölé kerülne. És odébb tolta. És a
   kántor  teljes  súlyával  ránehezedve  Jézus-Tóka  lábára  pont  abban   a
   pillanatban ült le, amikor ő elkezdte énekelni a Jézus szerepét. De nem ám
   akármilyen hangon. Akkora fájdalom volt a hangjában, hogy még a könnyei is
   kicsordultak és úgy tűnt mindenkinek  a templomban, hogy a  virágvasárnapi
   tragédiát nála jobban senki át nem  éli. A királyi barka kiesett  kezéből,
   de a gyerek  nem vette fel  a földről. Az  író, Fekete István  felnőttként
   visszaemlékezve e  gyerekkori esetre  azzal  zárja le  elbeszélését,  hogy
   azóta már tudja,  hogy hiba  volt nem felvenni  a barkát,  mert "a  barkák
   tavaszi békéjét még a földről is  fel kell venni mindenkinek, még a  hamis
   tanúknak is".

   A válságban égő világ és a  forrongó Magyarország láttán a barkák  tavaszi
   békéjére vágyakozva szeretnénk ma  Jézus egykori jeruzsálemi  bevonulására
   és szenvedésére emlékezni. A szenvedése előtt álló Jézusra úgy  tekintünk,
   mint  a  béke   királyára,  amely  kép   minden  bizonnyal  Szent   Lukács
   evangéliumában rajzolódik ki előttünk a  leginkább. Ő írja le, hogy  Jézus
   születésekor az angyalok ezt  énekelték: "Dicsőség a magasságban  Istennek
   és békesség  a földön  a jóakaratú  embereknek" (Lk  2,14). Szinte  szóról
   szóra  ez  ismétlődik  meg  Jézus  jeruzsálemi  bevonulásakor,  amikor  az
   örvendező tanítványok ezt kiáltják: "Áldott  az Úr nevében érkező  király!
   Békesség a mennyben és  dicsőség a magasságban!"  (Lk 19,38). Jézus  tehát
   úgy érkezik  születésekor  a  földre,  és  úgy  érkezik  szenvedésének  és
   halálának helyszínére,  Jeruzsálem városába,  mint a  béke királya,  békét
   hozó uralkodó.  Jézus békét  hoz  mindenkinek. Időseknek  és  fiataloknak,
   felnőtteknek  és  gyermekeknek,  férfiaknak  és  nőknek.  Békességet   hoz
   barátnak és ellenségnek, igaz tanítványoknak és hamis tanúknak egyaránt.

   És ha az Istentől  származó békét jelképező barkaág  az út porában  hever,
   akkor most kell lehajolnunk érte, most kell felvennünk, mert később  talán
   már hiába jönnénk vissza érte.  A szentmise végén mindannyian  hazavisszük
   majd az imént megszentelt barkákat. Ezekkel az ágakkal vigyük haza családi
   otthonainkba Krisztus békéjét!
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Urunk, Jézus Krisztus, add, hogy a te szereteted, amely oly  nyilvánvalóan
   és egyértelműen  mutatkozott meg  értünk vállalt  szenvedésedben,  áthassa
   mindannyiunk életét és minden ember számára felismerhető legyen.