[Evangelium] 2008-05-02

[evangelium at communio.hu]

   2008. május 2. - Péntek

   Búcsúbeszédében Jézus  így szólt  tanítványaihoz: Bizony,  bizony,  mondom
   nektek: ti  majd sírtok  és  jajgattok, a  világ  azonban örülni  fog.  Ti
   szomorkodtok, de szomorúságtok örömre fordul. Az asszony is, amikor  szül,
   szomorkodik, mert eljött az  ő órája; de  amikor megszülte gyermekét,  már
   nem emlékszik gyötrelmeire, mert örül, hogy ember született a világra. Így
   ti is most szomorkodtok ugyan, de majd viszontlátlak titeket. Akkor örülni
   fog szívetek, és örömeteket senki sem veszi el többé tőletek. Azon a napon
   már nem lesz több kérdeznivalótok tőlem.
   Jn 16,20-23a

   Elmélkedés:

   A búcsúzás nem  tartozik mindennapjainkhoz.  A kisebbek talán  igen, de  a
   nagy utazások előtt  búcsúk semmiképpen. Félünk  búcsút venni attól,  akit
   szeretünk. Persze nem a búcsúzástól  félünk, hanem attól, hogy nem  látjuk
   többé azt,  aki  eltávozik.  Ilyenkor ott  van  bennünk  a  bizonytalanság
   érzése,   hogy   nem   találkozunk   újra.   Ugyanakkor   reménykedünk   a
   viszontlátásban.  Jézus  távozása  egyrészt   szomorúsággal  tölti  el   a
   tanítványokat, másrészt bennük is él a viszontlátás reménye.
   Az elengedés  a szeretet  jele. Nem  akarom magamhoz  láncolni a  másikat,
   hanem engedem,  hogy a  maga útját  járja, a  saját küldetését,  hivatását
   teljesítse.
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Uram!
   Kicsiny gyermekként szeretnék
   járni utaidon.
   Vakon: nem is fontos,
   hogy terveidet ismerjem.
   A világosság Atyja vagy,
   s az én Atyám.
   Ez elég nekem.

   Vezess akár a vak éjszakán át,
   tudom, hozzád érkezem.
   Edith Stein