[Evangelium] 2008-03-26

[evangelium at communio.hu]

   2008. március 26. - Szerda

   Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba  mentek,
   amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra  (két-három óra járásnyira)  fekszik.
   Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek
   és vitatkoztak,  egyszerre  maga  Jézus közeledett  feléjük,  és  hozzájuk
   szegődött. Ők azonban  nem ismerték  meg őt,  mert látásukban  akadályozva
   voltak. Jézus megkérdezte őket: "Milyen dolgokról beszélgettetek egymással
   útközben?" Erre szomorúan megálltak,  és egyikük, akit Kleofásnak  hívtak,
   ezt válaszolta neki: "Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben,  aki
   nem tudja, mi történt ott ezekben  a napokban?" Ő megkérdezte: "Miért,  mi
   történt?"
   Azok ezt felelték:  "A názáreti Jézus  esete, aki szóban  és tettben  nagy
   hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink
   kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi
   azt reméltük, hogy ő váltja meg  Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek,  már
   három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart  bennünket.
   Hajnalban a  sírnál voltak,  de nem  találták ott  a holttestét.  Azzal  a
   hírrel  tértek  vissza,  hogy  angyalok  jelentek  meg  nekik,  akik   azt
   állították, hogy  él. Közülünk  néhányan el  is mentek  a sírhoz,  és  úgy
   találtak mindent,  ahogyan  az asszonyok  mondták,  őt magát  azonban  nem
   látták."
   Jézus erre így szólt: "Ó,  ti oktalanok és késedelmes szívűek!  Képtelenek
   vagytok hinni abban, amit a  próféták jövendöltek! Hát nem ezeket  kellett
   elszenvednie a Messiásnak,  hogy bemehessen  dicsőségébe?" Azután  Mózesen
   kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta,  ami az írásokban őróla  szól.
   Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna
   menni. De azok marasztalták és kérték: "Maradj velünk, mert esteledik,  és
   lemenőben már a nap." Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor  asztalhoz
   ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és  odanyújtotta
   nekik. Erre megnyílt a szemük, és  fölismerték. De ő eltűnt előlük.  Akkor
   azt mondták egymásnak:  "Ugye lángolt a  szívünk, amikor útközben  beszélt
   hozzánk, és kifejtette az  írásokat?" Még abban az  órában útra keltek  és
   visszatértek  Jeruzsálembe.  Ott  egybegyűlve  találták  a  tizenegyet  és
   társaikat.  Azok  ezzel  fogadták  őket:  "Valóban  feltámadt  az  Úr,  és
   megjelent Simonnak!" Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan
   ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
   Lk 24,13-35

   Elmélkedés:

   A két emmauszi  tanítvány jól  példázza, hogy  milyen csalódást  jelentett
   Jézus követőinek  a  nagypénteki  szégyenteljes kereszthalál.  S  ebből  a
   csüggedésből még  az  sem  tudja  felrázni őket,  hogy  az  asszonyok  azt
   állították, hogy Jézus  él. Sőt,  miután egyes  apostolok szintén  üresnek
   találták a  sírt,  még ennek  sem  hisznek. Útközben,  miután  találkoznak
   Jézussal, lángol ugyan a szívük, de mégsem jutnak még el a felismerésre. A
   kenyértörés az az esemény, amely  megnyitja szemüket, s új  megvilágításba
   helyez minden korábban történtet.
   A húsvéti időszak szentmiséi jó alkalmat adnak nekünk is, hogy felismerjük
   az Urat.
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Bizalom
   Essél az Ő karjaiba! Isten nem húzódik el, hogy földre essél; s mitől fél,
   aki karjai  közt  nyugszik? Amit  itt  tűr,  üdvére tűri,  nem  kárára!  A
   hadvezérnél őrt áll két apród és nem  fél ez: halandó őriz halandót, s  az
   biztonságot érez! Halandót, ha Halhatatlan véd, hogy merné félelem elfogni
   annak a szívét? Mit akar Isten házában a háborgó bizalmatlan szív?
   Szent Ágoston