[Evangelium] 2007-12-25

[evangelium at communio.hu]

   2007. december 25. - Karácsony, Jézus Krisztus születése - Pásztorok
   miséje

   Miután az  angyalok  visszatértek a  mennybe,  a pásztorok  így  biztatták
   egymást: "Menjünk hát Betlehembe, nézzük  meg a történteket, amelyeket  az
   Úr hírül  adott  nekünk!" El  is  mentek sietve,  és  megtalálták  Máriát,
   Józsefet  és  a  jászolban  fekvő  Kisdedet.  Miután  látták,  elbeszélték
   mindazt, amit  már korábban  megtudtak a  Gyermekről. Aki  csak  hallotta,
   csodálkozott  a  pásztorok   elbeszélésén.  Mária   pedig  szívébe   véste
   szavaikat,  és   gyakran  elgondolkodott   rajtuk.  A   pásztorok   ezután
   hazatértek. Dicsérték  és magasztalták  Istent mindazért,  amit láttak  és
   hallottak, pontosan úgy, amint előre megmondták nekik.
   Lk 2,15-20

   Elmélkedés:

   Felismerni a Megváltót
   A pásztorok, akik  karácsony éjjelén elsőként  tudták meg az  angyaloktól,
   hogy Betlehemben  megszületett a  kis Jézus,  s akik  elsőként érkeztek  a
   betlehemi Gyermekhez, a hagyomány szerint  nem jöttek üres kézzel. Ők  nem
   tudtak olyan értékes  ajándékokat hozni,  mint a  valamivel később  érkező
   háromkirályok,  ezért  talán  egy  kisbárányt,  meg  valamiféle  ennivalót
   vihettek magukkal ajándékba. A pásztorok így fejezték ki szeretetüket. Azt
   a  szokást  tehát,  hogy  karácsonykor  ennivalót  adunk  azoknak,  akiket
   szeretünk, minden bizonnyal  a pásztorok  kezdték el,  s napjaikban  egész
   nagy méreteket  ölt.  Az ünnep  közeledtével  az egyházi  és  nem  egyházi
   segélyszervezetek ételosztásokat szerveznek a szegények és a hajléktalanok
   számára, mert  a  mindennapi  ennivaló  a  legfontosabb,  ami  az  élethez
   szükséges. Annál  szegényesebb karácsonyt  nehéz elképzelni,  mint  amikor
   valakinek még ételre sem jut ezekben a hideg, téli napokban.

   Az 1920-as  évek végén  Giuseppe  Roncalli, a  későbbi XXIII.  János  pápa
   Bulgáriában dolgozott a római pápa követeként. 1927. december 20-án, tehát
   a  karácsony  előtti  napokban  levelet  küldött  odahaza  élő  szüleinek,
   amelyben  a  következőket  írta:  "Mivel  karácsony  éjjelén  rám   fogtok
   gondolni, elküldöm  nektek  az  utolsó  100  lírámat,  ami  még  megmaradt
   Olaszországból  való  visszaérkezésemkor.  Idén  talán  egy  kissé   sokat
   költekeztem az  út  során,  csak ennyit  sikerült  megtakarítanom.  De  ne
   aggódjatok értem! A Gondviselés gyermeke vagyok, és az Isteni  Gondviselés
   nem engedi, hogy akár nekem, akár nektek hiányozzon a legszükségesebb,  és
   éppen a legmegfelelőbb időben megadja mindazt, amire szükségünk van. Ezt a
   kis pénzt,  amit most  küldök, karácsonyi  ennivalóra költsétek  és  semmi
   másra!" A későbbi pápa, aki az első világháborúban öt testvérét veszítette
   el, azért köthette szülei lelkére, hogy ennivalót vegyenek maguknak,  mert
   jól tudta, hogy a nagy szegénység  miatt bizony gyakran éhezhettek. Bár  ő
   sem élt fényűzően, szegénységéből tellett arra is, hogy segítse  nélkülöző
   szüleit.

   Karácsonykor illik valami jót tenni az emberekkel. És Isten nem is engedi,
   hogy ilyenkor rosszat  tegyünk vagy  ártsunk másoknak.  Selma Lagerlöf,  a
   mélyen hívő, evangélikus vallású,  svéd írónő, aki irodalmi  munkásságáért
   1909-ben Nobel-díjat kapott, csodálatos legendákat írt Jézusról. Az  egyik
   elbeszélésében karácsony éjszakáján egy férfi elindult, hogy lángot kérjen
   kölcsön, mert tüzet szeretett volna  rakni feleségének, aki éppen azon  az
   estén szülte meg fiát. A házak ajtaján hiába kopogtatott, mindenki  mélyet
   aludt, mígnem a távolban, a mezőn  megpillantott egy kis tüzet, s  nyomban
   elindult felé. A  tűz egy  pásztoré volt, aki  a nyáját  őrizte. Amikor  a
   tüzet kereső férfi a  közelbe ért, a nyájra  vigyázó három hatalmas  kutya
   tágra nyitotta száját, mintha ugatni akartak volna, de nem jött ki hang  a
   torkukon. Aztán az egyik kutya az ember  lába, a másik a keze, a  harmadik
   pedig a torka után kapott, de  a foguk nem engedelmeskedett, s nem  tudták
   megharapni. A  férfi  indult volna  tovább  a  tűzhöz, de  a  juhok  olyan
   szorosan feküdtek egymás mellett, hogy nem tudott előbbre jutni. Fellépett
   hát az állatok  hátára, így ment  a tűz  felé, de azok  nem ébredtek  fel,
   amikor rájuk lépett.  Mikorra odaért volna  a tűzhöz, az  öreg pásztor  is
   felébredt és az idegen felé hajította hatalmas botját, de a bot az  utolsó
   pillanatban kanyart  vett és  nem találta  el a  férfit. Ő  pedig  előadta
   kérését, hogy  tüzet  akar  vinni  feleségének,  aki  gyermeket  hozott  a
   világra. A pásztor bíztatására majd csodálkozására puszta kézzel  parazsat
   tett köpenyébe, de a parázs sem a tenyerét nem égette meg, sem a  köpenyt.
   Ennyi csodát látván,  s nem értvén  a dolgot a  pásztor utána eredt,  hogy
   lássa, kiknek is viszi a tüzet. Megérkezvén a szegényes barlangba meglátta
   az anyát,  s annak  fázó gyermekét.  Tüstént előkeresett  a zsákjából  egy
   fehér báránybőrt,  hogy  azzal takarja  be  az újszülöttet.  Azon  nyomban
   felnyílt a  pásztor szeme,  sok-sok  örvendező, éneklő  angyalkát  látott,
   megértette, hogy miért nem  tehetett senki semmi rosszat  azon az éjen,  s
   felismerte a kicsiny gyermekben a világ Üdvözítőjét.

   Karácsony  táján  próbáljunk  meg  valami  jót  tenni!  Nem  azért,   hogy
   hálálkodjanak érte,  hanem úgy,  mintha  valóban Jézusnak  tennénk.  Talán
   adhatnánk egy  kis  ennivalót egy  éhezőnek.  Talán lehetnénk  egy  kicsit
   türelmesebbek. Talán  meghallgathatnánk  valakit, aki  egyedül  él.  Talán
   adhatnánk egy  kis  időt  a  beszélgetésre  annak,  akitől  máskor  sietve
   távozunk. Talán így a  mi szemünk is felnyílna,  s megláthatnánk az  ünnep
   angyalait és felismernénk a  jászolban fekvő gyermekben  Isten Fiát, a  mi
   Megváltónkat.
   (Horváth István Sándor)

   2005. december 25. - Urunk születése - Karácsony - Ünnepi mise
   Evangélium
   Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő  volt
   kezdetben Istennél. Minden őáltala  lett, és nélküle  semmi sem lett,  ami
   lett. Őbenne  élet volt,  és ez  az élet  volt az  emberek világossága.  A
   világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.  Föllépett
   egy ember,  akit  Isten küldött:  János  volt  a neve.  Azért  jött,  hogy
   tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa.
   Nem ő  volt a  világosság, ő  csak  azért jött,  hogy tanúságot  tegyen  a
   világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy
   megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett,  de
   a világ nem ismerte fel őt. A  tulajdonába jött, de övéi nem fogadták  be.
   Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei
   legyenek; azoknak, akik hisznek  benne, akik nem vér  szerint, nem a  test
   kívánságából, és nem is a  férfi akaratából, hanem Istentől születtek.  És
   az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő  dicsőségét,
   mely az Atya Egyszülöttjének  dicsősége, telve kegyelemmel és  igazsággal.
   János tanúságot tett  róla, amikor  ezt hirdette: "Ő  az, akiről  mondtam,
   hogy utánam jön, de  megelőz engem, mert előbb  volt, mint én." Hiszen  mi
   mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A  törvényt
   ugyanis Mózes  által  kaptuk,  a  kegyelem és  az  igazság  azonban  Jézus
   Krisztus  által  valósult  meg.  Istent   soha  senki  nem  látta;   Isten
   Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
   Jn 1,1-18

   Elmélkedés
   Fel nagy örömre!
   "Ki hozza  vissza minékünk  a  régi idők  szép  karácsonyát?" -  egy  idén
   kiadott  ünnepi  verseskötetet  olvasgatva  akadt  meg  a  szemem  ezen  a
   kérdésen, amelyben a felnőtt ember nosztalgiázását és szomorúságát  véltem
   felfedezni. Az ünnepek alatt a vers szerzőjéhez hasonlóan nagyot  sóhajtva
   bizonyosan  sokan  mondogatják:  "Hol  vannak   már  azok  a  régi,   szép
   karácsonyok!" A vers végére érve, az írás dátumánál a szemem után megakadt
   a szívem  is: 1927.  Én pedig  azt  hittem, hogy  mostanában írták  ezt  a
   verset. Lám, mi visszasírjuk a korábbi évtizedeket, de akkor sem  lehetett
   jobb, mert az akkori idők embere meg visszasírta a még korábbi éveket. Hát
   akkor mikor volt  igazi karácsony?  Kicsit mérgesen  becsuktam a  könyvet,
   mondván: Elegem  van  ebből  a  búsmagyar  elkeseredésből!  Elegem  van  a
   nosztalgiázásból  és  szomorkodásból!  Nem  való  ez  a  mai  ünnephez!  A
   karácsony egy igazi  örömünnep mindannyiunk  számára! Idén  is, és  minden
   esztendőben. Csak  meg tanulnunk  örülni!  Az örömteli  hangulatot  nagyon
   szépen fejezi ki  jól ismert énekünk,  Gárdonyi Géza megzenésített  verse,
   amely így szól:
   Fel nagy örömre! ma született,
   Aki után a föld epedett.
   Mária karján égi a fény,
   Isteni Kisded Szűznek ölén.
   Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,
   Nézd csak örömmel Istenedet.

   Ha el  akarunk  jutni  örvendezésünk  forrásáig,  és  ha  már  gondolatban
   megtettük az első lépéseket időben visszafelé, akkor ne álljunk meg, hanem
   haladjunk csak visszafelé, egészen az első karácsonyig, Jézus születéséig.
   Képzeljük  magunk  elé  a  szegényes  istállót,  amely  első  lakóhelyként
   szolgált a világ  Urának. Képzeljük  el, hogy egyszerű  pásztorként mi  is
   hallottuk  az  éjszaka  az  angyalok  énekét  és  útnak  indultunk,   hogy
   felkeressük a  világ Megváltóját.  Keressünk mi  is egy  csillagot,  amely
   elvezet minket  a  betlehemi  Gyermekhez!  Induljunk  mindanyian,  mert  a
   betlehemi öröm mindenkié.

   Ottlik Géza, az  ismert magyar író,  egyik elbeszélésében  visszaemlékezik
   arra, hogy gyermekkorában, a háború utáni években az utcán gyakran  látott
   egy koldust, akitől iszonyatosan félt. Félt tőle, mert a koldus néma volt,
   nem tudott beszélni, s csak arra  volt képes, hogy hangos, de  érthetetlen
   nyögésekkel  kérjen  adományokat,  s  még  hangosabb,  még  érthetetlenebb
   nyögésekkel köszönje  meg  azokat.  A  félős kisfiú  minden  nap  látta  a
   megszokott helyén  ezt  a  katonakabátba bújt  koldust,  s  időnként  arra
   kényszerítette magát, hogy közel menjen hozzá és alamizsnát adjon neki.  A
   következő karácsonykor az istentiszteleten  a kisfiúnak feltűnt a  templom
   oldalajtójánál egy ismerős  férfi. Sokáig gondolkozott  azon, hogy  honnan
   ismerős neki ez az ember, mígnem az utolsó éneknél a közelébe  furakodott,
   hogy jobban  megnézze magának.  Akkor  látja ám,  hogy  ez bizony  a  néma
   koldus, aki a  megszokottnál most  jobban van felöltözve  és tele  tüdővel
   énekli a karácsonyi éneket. A gyerek  ámulva nézte az éneklő némát, s  bár
   egy pillanatra talán  megfordult a fejében,  hogy csoda történt  karácsony
   napjára, a legszívesebben hangosan felkiáltott volna, hogy ez az ember egy
   közönséges csaló, egy szélhámos, aki némának teteti magát. Az ének végén a
   többiek között a  némának hitt  koldus is megindult  kifelé a  templomból.
   Bizonytalanul lépkedett,  a  barátja  vezette,  aki  szorosan  tartotta  a
   karját. Ő meg ugyanolyan furcsán tartotta a fejét, mint mindig, nem nézett
   se jobbra, se balra. A gyerek megértette titkát. Naphosszat eljátszotta  a
   némát, mert titkolni akarta vakságát. Nem volt ő szélhámos, csak vak volt,
   egy világtalan háborús katona.

   Ennek az  elgondolkoztató  történetnek sok  mondanivalója  és  értelmezési
   szintje van.  Karácsonykor érhetik  meglepetések az  embert, sok  titokról
   lehull a lepel és sok igazság kiderül. Ne tetessük magunkat  szerencsétlen
   koldusnak, ha egyszer nem vagyunk azok.  Ne játszuk évközben a bénát,  aki
   nem tud elmenni a vasárnapi  szentmisére, ha karácsonykor itt vagyunk!  Ne
   csináljunk úgy,  mintha vakok  volnánk,  akik nem  láthatjuk meg  sosem  a
   betlehemi kis Jézusban az Isten Fiát! Ne hitessük el másokkal, hogy  némák
   vagyunk, akik nem vagyunk képesek elmondani a mindennapi imádságot! És  ne
   játszuk el  a szeretet  ünnepén,  hogy nekünk  aztán  igazán okunk  van  a
   szomorúságra és az elkeseredésre, mert minket senki sem szeret!

   Abban egészen  biztosak  lehetünk  és  ebben  karácsony  ünnepe  megerősít
   minket, hogy  Isten szeret  minket. Szeretetből  küldte el  Jézust ebbe  a
   világba, a  mi  világunkba,  az emberi  világba.  Elküldte,  hogy  levegye
   álarcainkat  és  a  gyermek   Jézus  szemének  tükrében  meglássuk   igazi
   önmagunkat. Elküldte,  hogy  örömöt, reménységet,  fényt,  boldogságot  és
   szeretetet hozzon nekünk. Fogadjuk el Isten karácsonyi szeretet-ajándékát!
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Fel nagy örömre! ma született,
   Aki után a föld epedett.
   Mária karján égi a fény,
   Isteni Kisded Szűznek ölén.
   Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,
   Nézd csak örömmel Istenedet.

   Nem ragyogó fény közt nyugoszik,
   Bársonyos ágya nincs neki itt.
   Csak ez a szalma, koldusi hely,
   Rá meleget a marha lehel.
   Egyszerű pásztor, térdeden állj!
   Mert ez az égi s földi király.

   Glória zeng Betlehem mezején,
   Éjet elűzi mennyei fény;
   Angyali rendek hirdetik őt,
   Az egyedül szent Üdvözítőt.
   Egyszerű pásztor, arcra borulj,
   Lélekben éledj és megújulj!