[Evangelium] 2007-10-28

[evangelium at communio.hu]

   2007. október 28. - Évközi 30. vasárnap

   Abban az  időben: Az  elbizakodottaknak, akik  magukat igaznak  tartották,
   másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta:
   "Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a  másik
   vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát  adok
   neked, hogy nem  vagyok olyan,  mint a többi  ember, rabló,  igazságtalan,
   házasságtörő, mint ez a vámos  is. Kétszer böjtölök hetenként, és  tizedet
   adok mindenből, amim van.
   A vámos pedig távolabb  állt meg, és  a szemét sem  merte az égre  emelni,
   hanem a mellét verve  így szólt: Istenem,  légy irgalmas nekem,  bűnösnek.
   Mondom nektek,  hogy ez  megigazultan ment  haza, amaz  viszont nem.  Mert
   mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza  magát,
   azt felmagasztalják."
   Lk 18,9-14

   Elmélkedés:

   Kihez hasonlítok?
   Három ember  tart a  templom felé,  lassan haladnak  a lépcsőkön  felfelé.
   Egyikük gyakran látható itt. Minden nap idejár és igen buzgónak tartják az
   emberek. Nincs  közösségi istentisztelet  nélküle. Az  első padban  van  a
   megszokott helye,  más  nem is  mer  odaülni.  A másik  ember  is  ismerős
   valahonnan, de biztosan  nem a  templomból. Valahol  máshol láttam,  talán
   valamelyik hivatalban.  Mi  szél hozta  erre?  Talán bajban  van,  hogy  a
   templomba jön? Az első nagy mozdulattal szélesre nyitja a kaput, s büszkén
   lép  be  az  Isten  házába.   Látszik  rajta,  hogy  otthonosan  mozog   e
   környezetben. Tudja, hogy  miért jött, talán  még azt is,  hogy mikor  fog
   távozni. A kapu lassan becsukódik mögötte, de mielőtt teljesen  bezárulna,
   a keskeny résen még éppen besurran a másik ember is. Harmadikként én lépek
   be. Azonnal  észreveszem, hogy  az első  már ott  van helyén,  de a  másik
   félénken néz  körül  a  félhomályban,  megtorpan,  láthatóan  nem  találja
   helyét, kissé oldalra  somfordálva megáll  hátul az  oszlopok mellett.  Az
   első elmélyülten imádkozni kezd, fejét magasra emeli, néha még a karját is
   kitárja. Időnként hátrapillant a  másikra, megvető pillantással  méregeti,
   majd újra  előrefordul  és imádkozik.  A  másik még  jobban  behúzódik  az
   oszlopok  árnyékába,  menekül  a  megvető  tekintet  elől,  talán  azonnal
   kimenne, de mégis  marad, s szégyenkezve  a mellét veri.  Én pedig  közben
   azon gondolkozom, hogy melyikük mellé  álljak oda, melyikük közelében  van
   az én helyem?

   Remélhetőleg érdemes  ilyen módon  újra  átgondolnunk az  önmagát  igaznak
   tartó  farizeusról  és  a  szerény,  bűnösségét  beismerő  vámosról  szóló
   történetet,  s  hasznunkra  válik,   ha  a  mai  evangéliumi   példabeszéd
   szereplőinek  közelébe  képzeljük   magunkat.  Jézus  példázatai   sokszor
   választás elé állítják a hallgatóságot. Így vagyunk a mai hasonlattal  is.
   Vajon melyik ember magatartása áll  közelebb hozzám? A farizeushoz vagy  a
   vámoshoz hasonlítok jobban? Melyiket választom a két, egymással ellentétes
   emberi magatartás közül?

   Ha igaznak tartom magam, Isten nem  tud semmit sem ajándékozni nekem.  Úgy
   fogok távozni  Isten közeléből,  ahogyan  érkeztem. Szegényebb  talán  nem
   leszek lelkileg, de gazdagabb sem, ez egészen biztos. Ha elégedett  vagyok
   önmagammal,  sosem  fogom  megtudni,  hogyan  értékeli  viselkedésemet  és
   életemet Isten. De ha őszinte vagyok magamhoz és beismerem bűneimet, Isten
   meg tud ajándékozni  a bocsánattal  és az  üdvösséggel. Lélekben  gazdagon
   távozhatok.

   Gondolatbéli utazásunknak még nincs vége.  Az első ember befejezi  imáját,
   már indulna kifelé, amikor észrevesz  az oltár előtt egy állványra  kitett
   szentírást. Odalép a nyitott könyvhöz, s elolvassa az ott talált  történet
   utolsó mondatát,  mert  többre  most  már nincs  ideje.  A  szövegnek  nem
   tulajdonít  különösebb  jelentőséget,  egy  vállrándítással  megfordul  és
   kimért léptekkel távozik.  Távozása után a  másik visszanyeri  bátorságát,
   előre megy és  ő is elolvassa  ugyanazt a mondatot.  Arcán szerény  mosoly
   jelenik meg, megkönnyebbülten nagy levegőt vesz, egy hálás pillantást  vet
   a kereszten  függőre,  s  kifelé  indul a  templomból.  Talán  csak  onnan
   felülről, a  keresztről  látni  szívének boldogságát.  Én  is  odalépek  a
   szentíráshoz, amelyben ezt találom: "Aki magát felmagasztalja, megalázzák,
   aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják".
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Uram, tégy ellentmondás nélkül engedelmessé,
   a szív kisszerűsége nélkül lelki szegénnyé,
   foltok nélkül tiszává,
   zúgolódás nélkül türelmessé,
   színlelés nélkül alázatossá,
   szertelenségre való hajlam nélkül vidámmá,
   kislelkűség nélkül szomorúvá,
   fennhéjázás nélkül komollyá,
   könnyelműség nélkül vonzóvá,
   hamisság nélkül igazlelkűvé!

   Add, hogy kevélység nélkül tegyem a jót,
   önhittség nélkül meg tudjam inteni felebarátomat,
   és épülésére szolgáljak szóval és jó példával,
   a Te igazságodat tartva szem előtt.
   Aquinói Szent Tamás