[Evangelium] 2007-10-14

[evangelium at communio.hu]

   2007. október 14. - Évközi 28. vasárnap

   Jézus  egyszer  útban  Jeruzsálem   felé  áthaladt  Szamaria  és   Galilea
   határvidékén. Amikor betért az  egyik faluba, tíz  leprás férfi jött  vele
   szembe.  Még  messze  voltak,  amikor  már  megálltak,  és  hangosan   így
   kiáltottak: Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!"  Ő rájuk tekintett, és  így
   szólt hozzájuk:  "Menjetek,  és  mutassátok  meg  magatokat  a  papoknak!"
   Útközben megtisztultak.
   Az egyik, amikor észrevette,  hogy meggyógyult, visszament, hangos  szóval
   dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És
   ez az ember szamaritánus volt. Jézus megkérdezte: "Nemde tízen  tisztultak
   meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna,  hogy
   hálát adjon Istennek, csak ez az  idegen?" Aztán hozzá fordult: "Kelj  fel
   és menj! Hited meggyógyított téged."
   Lk 17,11-19

   Elmélkedés:

   A hálás lelkület
   Valahol olvastam, hogy  a mai Spanyolország  területén található egy  régi
   római vízvezeték.  Valamikor  a Krisztus  utáni  II. században,  abban  az
   időben építették, amikor a terület a Római Birodalomhoz tartozott. A kőből
   és téglából épült,  több kilométer hosszú,  boltíves építmény a  hegyekből
   szállította a vizet  a városba.  A város lakóit  sok évszázadon  keresztül
   látta el friss vízzel.  A XX. században  a település vezetése  felfedezte,
   hogy nekik milyen nagy kincsük van. Azt mondták: "Meg kell őriznünk ezt  a
   régi vízvezetéket  az utókornak!  Nem  szabad tovább  használnunk,  nehogy
   tönkremenjen." Aztán elhatározták, hogy  új, modern vízvezetéket  építenek
   drága pénzen.  Amikor az  új csőhálózat  elkészült, a  régit kiiktatták  a
   rendszerből. Néhány év múlva a régi vízvezeték teljesen kiszáradt. A nyári
   forróságban a kiszáradt habarcs kipotyogott a kövek és a tégla közül, s az
   építmény több  helyen  összeomlott.  A víz  1800  éven  keresztül  életben
   tartotta a  vezetéket,  amikor  viszont  megszűnt,  az  építmény  teljesen
   tönkrement.

   Ehhez a vízhez hasonlít életükben a  hála. A hála ott húzódik az  Istennel
   és az emberekkel való  kapcsolatunk mélyén. Sokszor  nem is vesszük  észre
   jótékony,  éltető  hatását,  de  ha  hiányzik,  menthetetlenül  összeomlik
   kapcsolatunk Istenel és embertársainkkal. Az igazi hála ugyanis több  mint
   udvariasságból mondott  egyszerű  köszönetnyilvánítás. És  több  mint  egy
   jólnevelt ember köszönete.  A hála  az az  alapvető emberi  magatartásunk,
   amellyel az Istennek és  az embereknek tartozunk  mindazért a jóért,  amit
   Tőle, illetve tőlük kapunk. Emberként minden nap rácsodálkozunk azokra  az
   ajándékokra, amelyeket Istentől vagy az emberektől kapunk, s amelyeket sok
   esetben nem is  tudunk viszonozni.  A legkevesebb tehát  az, hogy  legyünk
   hálásak mindenért! Mert a hálátlanság mély sebet üt és igen nagy fájdalmat
   okoz annak, aki a másikért valamilyen jót tesz.

   Növeld bennünk a hitet!  - fordultunk Jézushoz  az apostolokkal együtt  az
   elmúlt vasárnapon,  ma pedig  szívünk háláját  szeretnénk elé  hozni.  Tíz
   leprásról, tíz meggyógyított  emberről hallottunk  az evangéliumban,  akik
   közül kilenc  sajnos  hálátlannak bizonyult,  s  csak egyikük  volt  hálás
   gyógyítójának. Jézusnak is  fájt a  hálálanság. Keserűen  kérdezte meg  az
   egyetlen visszetért embertől: "Hol maradt  a többi kilenc? Nem akadt  más,
   aki visszajött volna, hogy hálát adjon  Istennek, csak ez az idegen?"  (Lk
   17,17-18).

   Íme néhány  gyakorlatai tanács,  hogy sose  essünk a  hálátlanság  bűnébe,
   hanem a hálaadás által erősítsük kapcsolatunkat Istennel és az emberekkel:
   1. Hálánkat mindig fejezzük ki szavakkal! Nem elegendő az, ha a a köszönet
   szívünk mélyén meghúzódó  érzés marad, s  arról csak mi  magunk tudunk.  A
   hála kifejezése nem megalázó. Alázat mindenképpen szükséges hozzá, de  nem
   megalázó.
   2. Hálánkat kifejezhetjük  szolgálatunkkal is. Gondoljunk  csak a  jerikói
   vakra,  Bartimeusra,   aki   miután  visszanyerte   szemevilágát,   Istent
   magasztalva követte Jézust  az úton (Lk  18,43). Istenszolgálatunk  hálánk
   egyik megnyivánulása a hit, a remény és a szeretet isteni adományaiért.
   3. Az  adakozás  is  hálánk egyik  megnyilvánulása  lehet.  Azzal  mondunk
   Istennek köszönetet  a tőle  kapott  javakért, hogy  segítjük,  támogatjuk
   rászoruló embertársainkat.

   Végezetül, ne feledkezzünk  el arról,  hogy a  szentmise, az  eucharisztia
   ünneplése egyéni és közösségi hálaadás Istennek. A görög eucharisztia  szó
   ugyanis  hálaadást  jelent.  Fiatalok  néha  csodálkozva  kérdezik,   hogy
   tulajdonképpen  miért  járunk   vasárnap  szentmisére?  Többféle   választ
   adhatunk erre a  kérdésre, hiszen  számos okunk  van erre.  Ezek közül  az
   egyik  az,  hogy  azért  veszünk  részt  az  istentiszteleten,  a  hálaadó
   áldozaton, hogy ezzel is kifejezzük  hálánkat Istennek, akinek minden  jót
   köszönhetünk.
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Dicséret és  hála  neked, jóságos  Istenem,  Uram, amiért  engem,  szegény
   bűnöst egyszülötted lakomájában részesítettél!  Nem az én érdemem  szerint
   cselekedtél velem, hanem kegyelmed szerint.
   Nagy alázattal és  forrón kérem szent  Fölségedet, hogy ez  az áldozás  ne
   váljék ítéletemre, hanem bűneim bocsánatára és vezéremmé az örök életre.
   Adja meg  nekem  ez  a  szent egyesülés  a  hit  fegyverzetét,  a  bizalom
   növekedését, s a  jóakarat pajzsát.  Szabadítson meg hibáimtól,  s a  test
   kívánságaitól. Űzzön el belőlem minden hiúságot, segítsen, hogy  uralkodni
   tudjak nyelvemen, s erősítsen meg  minden jóban. De mindenekelőtt  gyújtsa
   föl bennem a  szent szeretetet, és  egyesítsen veled  elválaszthatatlanul,
   Uram, és Megváltóm!