[Evangelium] 2007-09-02

[evangelium at communio.hu]

   2007. szeptember 2. - Évközi 22. vasárnap

   Az egyik  szombaton Jézus  betért egy  vezető farizeus  házába, hogy  nála
   étkezzék.  Amikor  észrevette,  hogy  a  meghívottak  válogatják  az  első
   helyeket, egy  példabeszédet  mondott  nekik. "Amikor  lakomára  hívnak  -
   kezdte -, ne  ülj az első  helyre, mert akadhat  a hivatalosak közt  nálad
   előkelőbb  is.  Ha  ez  megérkezik,  odajön,  aki  meghívott  titeket,  és
   felszólít: Add át a helyedet neki! És akkor szégyenszemre az utolsó helyet
   kell elfoglalnod.
   Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet,
   hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: Barátom, menj följebb!
   Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki
   magát  felmagasztalja,  megalázzák,   aki  pedig   magát  megalázza,   azt
   felmagasztalják."
   Ekkor a házigazdához fordult: "Amikor  ebédet vagy vacsorát adsz, ne  hívd
   meg barátaidat, se testvéreidet,  se rokonaidat, se gazdag  szomszédaidat,
   mert azok is meghívnak és viszonozzák  neked. Ha lakomát adsz, hívd meg  a
   szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Boldog leszel, mert ők nem tudják
   neked  viszonozni.   Te   azonban  az   igazak   feltámadásakor   megkapod
   jutalmadat."
   Lk 14,1. 7-14

   Elmélkedés:

   Hol van Isten helye?
   A mai vasárnapon egy olyan  példabeszédet olvastunk fel az  evangéliumból,
   amelyből világosan kiderül, hogy  az emberi gondolkodás mennyire  eltérhet
   Isten szándékaitól. A jézusi értékrend sokszor éppen az ellenkezője annak,
   amit mi fontosnak tartunk. Emberként inkább a magunk dicsőségét és hasznát
   keressük, de elfeledkezünk arról, hogy Isten felemeli az alázatosakat,  de
   a gőgösöket letaszítja a jogtalanul bitorolt trónról.

   A fiatalokat gyakran  nevezzük a  jövő reményének.  És mégis,  napjainkban
   egyre több  reményvesztett  fiatallal  találkozunk,  olyanokkal,  akik  az
   életet nem lehetőségnek tekintik, hanem nehézségekkel és problémákkal teli
   küzdelemnek. Fiatalokkal, akik  nem akarják életüket  mások segítésére  és
   szolgálatára odaajándékozni, hanem  önző módon csak  a maguk kényelmét  és
   szórakozását  keresik.  Fiatalokkal,   akik  nem   egy  szép,   megoldandó
   feladatként fogják fel életüket, hanem céltalan vándorlásnak. Fiatalokkal,
   akik mindenben ki akarna tűnni társaik közül, mindenben elsők  szeretnének
   lenni,  és  teljes  megsemmisülésnek  fogják  fel,  ha  a  második  helyre
   kerülnek. Fiatalokkal,  akik a  legkisebb nehézséggel  találkozva  azonnal
   életük teljes  kudarcáról  beszélnek.  De  ugyanez  jellemző  sok  felnőtt
   emberre is. Mit tudunk mondani ezeknek az embereknek, akik elvesztették az
   igazi  értékeket,  de  akik  talán  jószándékkal  tovább  keresik   életük
   értelmét?

   A  felsorolt  jelenségek  okát  keresve   nagyon  felületes  volna  az   a
   megállapítás, hogy egy Isten nélküli világban élünk. Hiszen Isten  emberek
   felé irányuló  szeretetének számos  jelét megtapasztalhatjuk  a  világban.
   Sokkal inkább  arról  van  szó,  hogy egyesek  nem  engedik  be  személyes
   világukba Istent.  Minden  embernek megvan  a  maga élettere,  csak  az  a
   kérdés, hogy  akar-e ebben  helyet biztosítani  Istennek? Ha  mindig  csak
   magamat teszem az első helyre,  akkor Isten tapintatosan hátrébb  húzódik.
   Ha mindig én  állok a  középpontban, akkor  Isten szerényen  félrehúzódik.
   Minél inkább uralni akarom az  életteremet, annál kevesebb hely jut  benne
   Istennek.

   A közelmúltban jelent meg  XVI. Benedek pápa  könyve a Názáreti  Jézusról.
   Ebben a könyvben a Szentatya többek között felteszi a kérdést: "Mit hozott
   Jézus ebbe  a  világba?  Mit  hozott tulajdonképpen,  ha  nem  hozott  sem
   világbékét, sem  jólétet  mindenki számára?  Akkor  mit hozott?  A  válasz
   nagyon egyzserű: Istent. Istent hozta el Jézus a világunkba."

   A Szentatya szavaiból  kiderül tehát, hogy  Jézus legnagyobb ajándéka  az,
   hogy Istent  hozta el  nekünk.  És most  ezt  az Istent  egyesek  száműzni
   szeretnék a világból, száműzni akarják egyéni életükből. A mai evangéliumi
   példabeszéd  kapcsán  úgy   is  fogalmazhatunk,  hogy   ezek  az   emberek
   visszautasítják Istennek a meghívását. Vagy  ha elfogadják a meghívást  és
   elmennek a  lakomára,  akkor  ott  nem  vendégként  viselkednek,  hanem  a
   legfontosabb személynek  tartják magukat.  Ők akarják  meghatározni,  hogy
   milyen hely,  tisztelet és  megbecsülés jár  nekik. A  szerénységet és  az
   alázatot  nem  tekintik  barátjuknak,  hanem  magukat  kitűntetve  a  főbb
   helyeket foglalják  el. Elbizakodottságuk  és önmagasztalásuk  csak az  Úr
   érkezéséig tarthat, aki mindenkit az őt megillető helyre ültet.

   Az evangélium  második része  még egy  fontos igazságra  megtanít  minket.
   Manapság sokan azt mondják, hogy nem adok semmit másoknak, de sok  mindent
   várok tőlük. Jézus  éppen az  ellenkezőjéről beszél.  A viszonzás  reménye
   nélkül adjunk oda  mindent másoknak  és ne  várjunk tőlük  semmit. Nem  az
   emberektől, hnem majd Istentől fogunk jutalmat kapni jócselekedeteinkért.
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Lelkem és egész bensőm, ébredj rá,  mivel tartozik egész lényem az  Úrnak.
   Valóban, Uram, azért,  mert teremtettél és  szeretetedért teljesen  adósod
   vagyok. Mert  megváltottál, teljesen  neked  tartozom. Mert  olyan  nagyot
   ígérsz  nekem,   teljesen  adósod   vagyok.  Annál   is  többel   tartozom
   szeretetedért, amennyivel  több vagy  nálam, akiért  feláldoztad s  akinek
   ígéred magadat.