[Evangelium] 2007-06-10

[evangelium at communio.hu]

   2007. június 10. - Vasárnap, Úrnapja - Krisztus Szent Teste és Vére

   Jézus egy magányos  helyre vonult  apostolaival. A nép  megtudta és  utána
   ment. Ő szívesen  fogadta őket,  és beszélt nekik  Isten országáról,  akik
   pedig gyógyulást kerestek nála, azokat meggyógyította.
   A nap már  hanyatlóban volt.  Odament hozzá  a tizenkettő:  "Bocsásd el  a
   népet -  figyelmeztették  -,  hogy a  környékbeli  falvakban  és  tanyákon
   szállást és  élelmet  keressenek  maguknak, mert  itt  elhagyatott  helyen
   vagyunk." "Ti adjatok nekik enni" - válaszolta. "Csak öt kenyerünk és  két
   halunk van - mondták. - El  kellene mennünk, hogy ennivalót vegyünk  ennyi
   népnek." Mintegy ötezer férfi volt ott.
   Akkor   meghagyta   tanítványainak:   "Telepítsétek   le   őket    ötvenes
   csoportokban." Úgy is tettek. Letelepedtek mindnyájan. Jézus pedig  kezébe
   vette az öt  kenyeret és  a két  halat. Föltekintett  az égre,  megáldotta
   azokat. Majd megtörte, s tanítványainak adta, hogy osszák ki a népnek.
   Miután mindnyájan ettek és jóllaktak, még tizenkét kosárra való  maradékot
   szedtek össze.
   Lk 9,11b-17

   Elmélkedés:

   Valóságos jelenlét
   Szentháromság vasárnapját  követően Úrnapját  ünnepeljük, amely  napon  az
   Oltáriszentség, az Úr Jézus Teste és Vére áll ünneplésünk  középpontjában.
   E nap  szép  hagyománya  az  úrnapi körmenet,  amely  során  városaink  és
   falvaink  utcáin  körbehordozzuk   az  Oltáriszentséget,  hirdetve,   hogy
   Krisztus jelen van e szentségben.

   Az evangéliumban  a  csodálatos kenyérszaporítás  elbeszélését  hallottuk.
   Jézus először tanítja az embereket, utána pedig ételt ad nekik. Először az
   isteni szóval, majd az életet biztosító kenyérrel táplálja őket, mert mind
   a léleknek,  mind  a  testnek  szüksége van  a  mindennapi  táplálékra,  a
   mindennapi  kenyérre.  A  csodálatos  kenyérszaporítás  előképe  annak   a
   csodának, amelyet  szenvedése és  halála  előestéjén, az  utolsó  vacsorán
   adott nekünk Jézus. Ezen  az estén a  kenyerét és a  bort, mint testét  és
   vérét nyújtotta  át  apostolainak, azt  kérve  tőlük és  utódaiktól,  hogy
   áldozatát megjelenítve  ismételjék  meg  cselekedetét.  Az  Úr  akaratának
   megfelelően ezt  a  titkot,  az Oltáriszentség  titkát  ünnepeljük  minden
   szentmisében.

   Az Egyház  életében a  kezdetektől fogva  meghatározó szerepet  játszik  a
   közösségben ünnepelt Eucharisztia, a szentmise. Az Apostolok  Cselekedetei
   szentírási könyvben közvetlenül  a Szentlélek  pünkösdi eljövetelének,  az
   Egyház születésének leírása  után azt  olvassuk, hogy a  tanítványok és  a
   hívek "állhatatosan kitartottak  az apostolok  tanításában, a  kenyértörés
   közösségében és az imádságban" (Ap Csel 2,42). E központi szerep  mindmáig
   megmaradt  az   egyházi  élet   csúcsának  és   forrásának.  A   következő
   évszázadokban fokozatosan megerősítést nyert,  hogy az Eucharisztia  Jézus
   keresztáldozatának   megjelenítése   a   szentmisében.   Az   Eucharisztia
   szentségét csak  a felszentelt  pap mutathatja  be, aki  megismétli az  Úr
   utolsó vacsorán mondott szavait és cselekedetét. Az Oltáriszentség  anyaga
   a búzából készült kenyér (ostya) és a szőlőből készült bor, amelyet  kevés
   vízzel vegyítünk. A  szentség hatásával kapcsolatban  pedig a  Krisztussal
   való  egyesülést  hangsúlyozzuk,  amely  a  szentáldozásban  valósul  meg,
   valamint azt, hogy az Oltáriszentség vétele szükséges az üdvösséghez és az
   örök élethez.

   Az  Oltáriszentséggel  kapcsolatos   hitigazságok  tisztázása  és   pontos
   kifejtése a  középkorra tehető,  majd ebből  kifolyólag az  Oltáriszentség
   imádása, valamint az Oltáriszentség iránti tisztelet ünnepélyes kifejezése
   körmenetek formájában, szintén  ebben a korban  jelennek meg és  terjednek
   el. Ezért  némelyek  ma  is  azt  gondolják,  hogy  ezeket  az  idejétmúlt
   középkori dolgokat  száműzni kellene  az Egyház  életéből, s  nem  kellene
   olyan látványos  és nagyszabású  rendezvényeket  tartani, mint  például  a
   körmenetek.

   Ezen vélemények  ellenére  a  katolikus  Egyház  mindmáig  ragaszkodik  az
   Oltáriszentség  iránti  különleges  tisztelethez,  hiszen  ez  a  szentség
   valóban  a  vallásos  élet  középpontja  és  az  istentisztelet  szíve.  E
   tisztelet alapja  az, hogy  hisszük  az Úr  Jézus valóságos  és  maradandó
   jelenlétét  az  átváltoztatott  kenyérben  és  a  borban.  Minden   szónak
   jelentősége  van   ebben  a   kijelentésben.  Az   Eucharisztia   esetében
   átváltoztatott kenyérről és borról beszélünk,  ami azt jelenti, hogy  ezek
   lényege alakul át Krisztus Testévé  és Vérévé, miközben külső formáját  és
   színét  megőrzi  a  kenyér  is  és  a  bor  is.  Maradandó  átváltozásról,
   átlényegülésről van szó, azaz a Krisztus Testévé és Vérévé  átváltoztatott
   kenyér és bor nem  alakul vissza egyszerű kenyérré  és borrá. A  krisztusi
   jelenlét nem  is  szűnik meg  bizonyos  idő elteltével  vagy  a  szentmise
   befejeztével, hanem  mindig Krisztus  Teste marad  a kenyér.  A  valóságos
   jelenlétet azokkal a tévedésekkel szemben szükséges hangsúlyozni,  amelyek
   szerint csupán szimbolikus, jelképes jelenlétről van szó.

   Katolikus hitünk szerint tehát  Krisztus valóságosan és maradandóan  jelen
   van az Oltáriszentségben. Milyen következményei vannak ennek?
   Először is az,  hogy a  szentáldozás nem  tekinthető egyszerű  étkezésnek,
   hanem két személy - tudniillik Krisztus és az áldozó - találkozása. Sokkal
   többről  van  szó,  minthogy   egy  közönséges  kenyérdarabot   megeszünk.
   Átváltoztató  találkozás  ez:  a   Krisztus  Testévé  átváltozott   kenyér
   átváltoztatja, átalakítja azt az embert, aki magához veszi. Azért járulunk
   szentáldozáshoz, hogy magunk is Krisztus testévé váljunk.
   Másodszor: Ha  az  átváltoztatott  kenyérben  maradandó  módon  jelen  van
   Krisztus és  nem  szűnik  meg jelenléte,  akkor  kellő  tiszteletben  kell
   részesítenünk ezt a szentséget. E  tisztelet jele például az, hogy  díszes
   tabernákulumban, szentségházban őrizzük, és a legmagasabb fokú  tisztelet,
   azaz az imádás illeti meg az Oltáriszentségben jelenlévő Jézust.
   Harmadszor: templomainkban  mindig  van Oltáriszentség.  Ha  belépünk  egy
   katolikus templomba,  akkor nem  egy  üres térbe,  nem egy  kihalt  helyre
   érkezünk, hanem  mindig a  jelenlévő Krisztus  fogad minket.  Bármikor  is
   térünk be, mintha mindig az utolsó vacsora termébe lépnénk, hiszen  minden
   szentmisében Krisztus  utolsó vacsoráját  jelenítjük meg,  s ezért  minden
   templom az utolsó vacsora termévé válik.

   Befejezésül  még   egyetlen   gondolat:  az   oltáriszentség   vétele,   a
   szentáldozás amellett, hogy összeköt  minket Krisztussal, összeköt  minket
   egymással  is.  Egységet  teremtő  szentség  ez.  Azáltal,  hogy  Krisztus
   bemutatja áldozatát és önmagát az  örök élet kenyereként adja nekünk,  egy
   új közösséget, az Egyház élő közösségét hozza létre.
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Dicsérd, Sion, Üdvözítőd: jó Pásztorod,
   hű segítőd áldja hangos éneked!
   Himnuszt mondj egész szíveddel,
   szóddal úgysem érheted el, méltón nem dicsérheted.
   Nagy dologról szól az ének:
   élet élő kútfejének, a Kenyérnek hódolunk,
   estelén a búcsútornak, a tizenkét apostolnak,
   mit kiosztott Krisztusunk.
   (Részlet az úrnapi szekvenciából)