[Evangelium] 2007-04-15

[evangelium at communio.hu]

   2007. április 15. - Húsvét 2. vasárnapja, az Isteni Irgalmasság vasárnapja

   Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent  a
   tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben
   zárva tartották  az  ajtót. Belépett,  és  így szólt  hozzájuk:  "Békesség
   nektek!" Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az  Úr
   láttára öröm töltötte  el a tanítványokat.  Jézus megismételte:  "Békesség
   nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket." E szavak
   után rájuk  lehelt,  és így  folytatta:  "Vegyétek a  Szentlelket!  Akinek
   megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer,  s akinek nem bocsátjátok  meg,
   az nem nyer bocsánatot."
   A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük,
   amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: "Láttuk
   az Urat." De ő így szólt: "Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha  nem
   érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel  oldalát,
   én nem hiszem!"
   Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük.
   Ekkor  újra  megjelent  Jézus,  bár  az  ajtó  zárva  volt.  Belépett   és
   köszöntötte őket: "Békesség nektek!"  Tamásnak pedig ezt mondta:  "Nyújtsd
   ide az ujjadat  és nézd a  kezemet! Nyújtsd  ki a kezedet  és érintsd  meg
   oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem  hívő!" Tamás így válaszolt: "Én  Uram,
   én Istenem!" Jézus ezt mondta neki:  "Most már hiszel, Tamás, mert  láttál
   engem. Boldogok, akik  nem láttak, és  mégis hisznek!" Jézus  még sok  más
   csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek  megírva
   ebben a  könyvben.  Ezeket  viszont  megírták,  hogy  higgyétek:  Jézus  a
   Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.
   Jn 20,19-31

   Elmélkedés:

   Az Atya hozzánk hajló irgalma
   Ma, húsvét  2. vasárnapján  az Isteni  Irgalmasságot ünnepeljük,  amellyel
   földi életünkben a  szentgyónások alkalmával  rendszeresen találkozunk,  s
   amelyre megítéltetésünkkor is számíthatunk majd. Keresztény hitünk szerint
   földi életünk utolsó nagy  állomása, a halál után  minden ember Isten  elé
   áll és számot  ad egész  életéről. Halálunk,  illetve feltámadásunk  utáni
   további sorsunk  attól  függ,  hogy  milyen  volt  az  életünk.  Ha  Isten
   szándékait  és  parancsait   megvalósítva  a  jóra   törekedtünk  és   azt
   valósítottuk meg,  a  mennyország  örök boldogságába  jutunk.  Ha  viszont
   életünk  során  elutasítottuk  Istent,  visszautasítottuk  szeretetét   és
   semmibe vettük parancsait, akkor a földön megkezdett Isten nélküli életünk
   örökké fog tartani a kárhozatban. Hitünk  szerint az is bizonyos, hogy  ez
   az   ítélet   igazságos   lesz,   azaz   mindenki   a   saját    életével,
   jócselekedeteivel vagy  éppen  mulasztásaival kiérdemelt  jutalomban  vagy
   büntetésben fog részesülni.

   Amikor az Egyház  időről időre  figyelmeztet minket  erre a  ránk váró  és
   senki számára  el nem  kerülhető  ítéletre, akkor  ezt elsősorban  nem  az
   elrettentés,  hanem  sokkal  inkább  a  reménykeltés  szándékával   teszi.
   Felkelti  bennünk  a   reményt,  hogy  eljuthatunk   a  mennyországba   és
   elnyerhetjük az üdvösséget. Reményünk  alapja pedig az,  hogy nem csak  az
   isteni igazságossággal találkozunk majd, hanem az isteni irgalmasságra  is
   számíthatunk. Igen,  bűnös életünk  ellenére  is számíthatunk  a  végtelen
   irgalomra, amely nagyobb a mi vétkeinknél.

   Az isteni  irgalmasságról  csodálatos  tanítást ad  nekünk  Jézus,  amikor
   példabeszédekben tanít. Az elveszett  bárányról (Lk 15,1-7), az  elveszett
   drachmáról (Lk 15,8-10)  és az  elveszett (tékozló)  fiúról (Lk  15,11-32)
   szóló példabeszédek  mind azt  a mondanivalót  hordozzák, hogy  az  isteni
   irgalmasság utoléri az embert. Az  irgalmas Isten örül a megtérő  bűnösnek
   és  azt  szeretné,  hogy  mindenki  visszatérjen  az  atyai  házba.  Saját
   küldetéséről szólva Jézus a következőket  mondja: "Nem az igazakat  jöttem
   hívni, hanem a bűnösöket" (Lk 5,32).  Az irgalom tehát azokat érinti  meg,
   akik beismerik bűnös voltukat és bocsánatot kérnek Istentől.

   Amikor találkozunk a  bűneinket megbocsátó  Istennel és  az ő  irgalmával,
   felmerül bennünk  a  kérdés: Megérdemeljük  ezt  a nagy  irgalmat?  Főként
   akkor, ha újra  és újra  elkövetjük ugyanazokat a  bűnöket és  sorozatosan
   hűtlenek leszünk, megérdemeljük, hogy újból és újból megbocsásson  nekünk?
   Emberileg nézve  talán nemmel  kell erre  válaszolnunk. De  nem is  emberi
   érdemünk miatt  nyerünk  bocsánatot,  hanem Isten  Fiának  érdemeire  való
   tekintettel,    azaz    Krisztus    halálának,    engedelmességének     és
   önfeláldozásának köszönhetően. Ezen a ponton azonnal észrevesszük, hogy  a
   bűnbocsánat  szoros  kapcsolatban  áll  Jézus  kereszthalálával.   Másként
   fogalmazva: a  bűnbocsánat forrása  Jézus kereszthalála.  Jézus az  utolsó
   vacsorán másnapi halálára előre tekintve mondja a következőket: "Ez az  én
   vérem, amely sokakért  kiontatik a  bűnök bocsánatára"  (Mt 26,28).  Jézus
   azért adta oda  életét, hogy a  mi bűneink bocsánatot  nyerjenek. Erre  az
   összefüggésre,  azaz  a  megváltó  halál  és  a  bűnbocsánat  kapcsolatára
   emlékezünk  minden  szentmisében,   amikor  az   átváltoztatáskor  a   pap
   megismétli Jézusnak ezen szavait:  "Ez az én vérem  kelyhe, az új és  örök
   szövetségé, amely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára".

   A megbocsátásról és az isteni irgalmasságról elmélkedve nem feledkezhetünk
   meg arról sem,  hogy utánoznunk kell  ezt az irgalmasságot,  természetesen
   nem Isten felé,  hiszen ő nem  követhet el semmiféle  bűnt ellenünk,  amit
   nekünk meg kellene bocsátanunk, hanem embertársaink felé, akik megbántanak
   minket. Jézus  mondja:  "Legyetek  irgalmasok, amint  mennyei  Atyátok  is
   irgalmas" (Lk 6,36), majd pedig így folytatja: "Bocsássatok meg  egymásnak
   és nektek is megbocsátanak"  (Lk 6,37). Bár  néha emberileg nehéznek  vagy
   szinte lehetetlennek  tűnik,  hogy megbocsássunk  azoknak,  akik  ellenünk
   vétenek, mégis ez a kötelességünk,  hiszen a Miatyánk szavai szerint  csak
   így számíthatunk az isteni igalomra: "Bocsásd meg vétkeinket, miképpen  mi
   is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek". A kereszten szenvedő Jézus  maga
   ad nekünk  példát  arra, hogy  minden  élethelyzetben el  kell  jutnunk  a
   bocsánatra, amikor szenvedésének órájában  így imádkozik: "Atyám,  bocsáss
   meg nekik, mert  nem tudják,  mit cselekszenek"  (Lk 23,34).  Nyilvánvaló,
   hogy nem  kérné  ezt Jézus,  ha  nem bocsátana  meg  ő is  szívből  az  őt
   bántalmazó embereknek. Nyilvános működésének elején így kezdte  tanítását:
   "Tartsatok bűnbánatot!", majd  pedig élete  végén, utolsó  szavaival is  a
   bűnbocsánatról beszél.  Ő,  aki  az emberek  részéről  nem  kap  irgalmat,
   irgalmas marad mindvégig.

   Mai  elmélkedésünket   az  Isteni   Irgalmasság  vasárnapján   egy   olyan
   gondolattal zárjuk,  amely a  feltámadás  és az  irgalmasság  kapcsolatára
   világít rá.  A mennyei  Atyának azt  a cselekedetét,  hogy  feltámasztotta
   Jézust  a  halálból,  úgy  is  értékelhetjük,  mint  az  Atya   irgalmának
   lehajlását a Fiú  felé. S ha  ezt a gondolatot  továbbvisszük, akkor a  mi
   feltámadásunk sem  lehet más,  mint a  mennyei Atya  irgalmának  lehajlása
   hozzánk. Nem kell tehát félnünk a halál utáni ítélettől, hiszen él bennünk
   a remény, hogy találkozni fogunk  az irgalmas Atyával és a  mennyországban
   örökre vele élhetünk.
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Ó, irgalmas Jézus, hallgass meg engem!
   Szívednek kegyelme térítsen meg engem!
   Szívednek fénye világosítson meg engem!
   Szívednek fájdalma indítson meg engem!
   Szívednek sebe fogadjon be engem!
   Szívednek vére engeszteljen ki engem!
   Szívednek érdeme szenteljen meg engem!
   Szívednek keresztje erősítsen engem!
   Szívednek töviskoronája díszítsen engem!
   Szívednek irgalma karoljon fel engem!
   Szívednek szelleme éltessen engem!
   Szívednek tüze hevítsen engem!
   Szívednek lángja gyullasszon föl engem!
   Szívednek szeretete ragadjon el engem!
   Szívednek méltósága emeljen föl engem!
   Szívednek dicsősége dicsőítsen meg engem!
   Szívednek szemlélete változtasson meg engem!
   Szívednek öröme lelkesítsen engem!
   Szívednek birtoka elégítsen ki engem!
   Szívedben élni-halni engedj, kérlek!
   Ó, Jézusom, szeretni csakis téged!
   Ó, édes Szív, hadd éljek boldogul,
   E földön most s örökké majd ott túl!
   Liguori Szent Alfonz