[Evangelium] 2007-04-05

[evangelium at communio.hu]

   2007. április 5. - Nagycsütörtök

   Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus  tudta, hogy elérkezett az óra,  amikor
   ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik
   a világban voltak, még egy  végső jelét adta szeretetének. Vacsora  közben
   történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon  fiának
   szívében a  gondolatot, hogy  árulja  el őt.  Jézus  tudta, hogy  az  Atya
   mindent a  kezébe adott,  s hogy  Istentől jött  és Istenhez  tér  vissza.
   Fölkelt  hát  a  vacsora  mellől,   letette  felső  ruháját,  fogott   egy
   vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és
   mosni kezdte tanítványainak a lábát,  majd a derekára kötött kendővel  meg
   is törölte. Amikor  Simon Péterhez  ért, az  így szólt:  "Uram, te  akarod
   megmosni az  én lábamat?"  Jézus  így felelt:  "Most  még nem  érted,  mit
   teszek, de később  majd megérted".  De Péter tiltakozott:  "Az én  lábamat
   ugyan meg nem mosod soha." Jézus azt felelte: "Ha nem moslak meg, nem lesz
   semmi közöd hozzám". Erre Péter így szólt: "Uram, akkor ne csak a lábamat,
   hanem a  fejemet  és  a  kezemet is!"  Jézus  azonban  kijelentette:  "Aki
   megmosdott, annak csak a lábát kell  megmosni, és egészen tiszta lesz.  Ti
   tiszták vagytok, de nem mindnyájan." Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja,
   azért mondta: "Nem vagytok  mindnyájan tiszták." Miután megmosta  lábukat,
   fölvette felső  ruháját,  újra  asztalhoz  ült,  és  így  szólt  hozzájuk:
   "Megértettétek-e, hogy mit  tettem veletek? Ti  Mesternek és Úrnak  hívtok
   engem, és jól  teszitek, mert  az vagyok.  Ha tehát  én, az  Úr és  Mester
   megmostam lábatokat,  nektek is  meg kell  mosnotok egymás  lábát.  Példát
   adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg."
   Jn 13,1-15

   Elmélkedés:

   A szeretet kenyere
   Nagycsütörtök estéjén Jézus utolsó vacsorájára emlékezünk a  szentmisében.
   Földi  életének  utolsó  estéjét   tanítványaival  tölti  az  Úr.   Együtt
   fogyasztja el  velük a  húsvéti  vacsorát, amelyen  szeretetének  jeleként
   megmossa tanítványai lábát,  majd a  kenyeret és  a bort,  mint Testét  és
   Vérét adja nekik.  Az étkezés  után együtt mennek  ki az  Olajfák-hegyére,
   ahol  a  Getszemáni-kertben   elfogják  az  Urat,   s  ezzel   megkezdődik
   szenvedése. A  lábmosás  nem csak  egy  gesztus Jézus  részéről,  hanem  a
   szolgálat életformája. A kenyértörésben se csupán a szeretet jelét lássuk,
   hanem a szeretet életmódját.  Jézus példát ad nekünk,  hogy kövessük őt  a
   szolgálatban és a szeretetben.

   Minden szentmisében megjelenítjük ezt az utolsó vacsorát és megismételjük,
   jelenvalóvá tesszük Jézus szeretetből hozott áldozatát, a kenyértörést, de
   a mai estén bemutatott szentmisénkben különösen is szeretnénk  odafigyelni
   a szeretet e csodálatos jelenlétére. Krisztus szeretetét ugyanis nem  csak
   az apostolok  tapasztalhatták meg  az  egykori közös  étkezés  alkalmával,
   hanem ugyanennek  a  szeretetnek  a  jelenlétét  éljük  át  mi  is  minden
   alkalommal, valahányszor  részt veszünk  a szentmisén  és Krisztus  Testét
   magunkhoz vesszük a szentáldozásban. Ez a találkozás arra indít bennünket,
   hogy továbbadjuk Krisztus  szeretetét embertársainknak. Az  Oltáriszentség
   nem pusztán kenyér, hanem az  isteni szeretet kenyere számunkra,  amellyel
   minden nap lehetőségünk van táplálkozni, s amelyet nap mint nap megosztunk
   másokkal. Boldogok  vagyunk,  ha  a  földi eledel  mellett  erre  a  lelki
   kenyérre is vágyakozunk.

   A híres magyar író, Móra Ferenc a "Mindennapi kenyerünk" című novellájában
   saját gyermekkorára emlékszik vissza, olyan időkre, amikor igen nagy  volt
   a szegénység  és ezt  az ő  családjuk is  megérezte. A  történet  szerint,
   amikor  egy  este  édesanyja  imádkozott   és  éppen  ott  tartott,   hogy
   "mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma", a kisgyerek megkérdezte  tőle,
   hogy mi  lesz  a vacsora?  Édesanyja  azt felelte  neki,  hogy  háromfélét
   esznek: kenyeret, a héját és a kenyérbélet. A kisfiú elkeseredetten annyit
   mondott erre,  hogy ő  bizony  jobban szeretne  csak kétfélét  enni,  mint
   korábban: kenyeret meg szalonnát. A nagy szegénység miatt azonban nem volt
   se szalonna, se más,  s még annak  is örültek, hogy a  jó Isten megadta  a
   mindennapi kenyeret. Aztán még szegényebb idők jöttek, és sokszor már csak
   egyféle jutott vacsorára, egy kis kenyérhéj. Egy nap a kisgyerek  segített
   egy asszonynak  a  faluban  és  a munkájáért  egy  karéj  kenyeret  kapott
   fizetségként. Meg sem várta, hogy mézet  is kenjenek rá, mindjárt bele  is
   harapott és már indult is  haza, amikor hirtelen eszébe jutott  édesanyja.
   Szerette volna visszaragasztani  a kiharapott  darabot a  kenyérbe, és  az
   egészet odaadni  anyjának, de  már nem  lehetett. Otthon  aztán  édesanyja
   persze könnyes szemmel  adta vissza  a gyereknek a  kenyeret, hogy  inkább
   mégiscsak ő  egye  meg. A  kisfiú  ekkor hirtelen  ötlettel  a  következőt
   mondta: "Én már megettem a másik karéj kenyeret." Ez ugyan nem volt  igaz,
   de nagyon szerette volna, ha szintén éhező édesanyja enné meg a  kenyeret.
   Az egy szelet  kenyérnek végül  az lett a  sorsa, hogy  másnap bekerült  a
   munkába induló édesapa tarisznyájába, hogy legyen mit ennie. Ő pedig  este
   hazahozta és örömmel adta a madárlátta kenyeret fiának.

   Bár mostanában nehéz elképzelnünk azt  a nagy szegénységet, amelyet  talán
   csak a  legidősebbek élték  át gyermekkorukban  a háború  idején, azért  a
   történet   mondanivalóját   könnyen   megérthetjük.   A   megosztott,   az
   odaajándékozott kenyér a szeretetről tanúskodik. A gyerek szeretetből adja
   édesanyjának, az édesanya szeretetből adja az apának, és ő is  szeretetből
   hozza haza  fiának. Mindannyian  nélkülöznek és  éhesek, de  mégis  inkább
   odaadják a kenyeret annak, akit  szeretnek. Nem az elfogyasztott, hanem  a
   másik emberrel megosztott kenyér tanúskodik az igazi szeretetről.

   Krisztus saját Testeként  nyújtja nekünk  a kenyeret,  s e  cselekedetével
   nekünk adja szeretetét  is. Éppen  ezért az  átváltoztatott és  megosztott
   kenyér a  "szeretet szentsége",  ahogyan Aquinói  Szent Tamás  nevezte  az
   Oltáriszentséget. XVI. Benedek  pápa legújabb  apostoli levelének  címében
   szintén  ezt  a  kifejezést   használja  az  Eucharisztiára   (Sacramentum
   caritatis).  Abból,  hogy  az  Oltáriszentséget  a  szeretet  szentségének
   nevezzük egyenesen következik, hogy amikor szentáldozáshoz járulunk, akkor
   elfogadjuk Isten szeretetét és egyesülünk azzal a Krisztussal, aki ebben a
   keresztáldozat titkát is  magába foglaló  áldozatban állandóan  felajánlja
   magát értünk  az  Atyának.  Krisztus  megváltó  halála  és  üdvösségszerző
   feltámadása szintén  Isten szeretetéről  tanúskodik számunkra  és  szintén
   benne foglaltatik minden szentmisénkben.

   Az  utolsó  vacsora  szentmiséje  még  egy  dologra  figyelmeztet  minket,
   tudniillik arra, hogy a Krisztustól  tanult szeretetet tovább kell  adnunk
   másoknak, azaz el  kell sajátítanunk  a szeretet  életformáját. Az  utolsó
   vacsorán a következő szavakat mondta a mi Urunk: "Ezt cselekedjétek az  én
   emlékezetemre". Nem volna  helyénvaló, ha  ezt csupán  úgy értenénk,  hogy
   ismételjük meg  azon  cselekedetét  és szavát,  amellyel  átváltoztatta  a
   kenyeret Testévé és a bort Vérévé, de közben megfeledkezünk az odaadásról.
   Az átváltoztatás cselekedetét ugyanis  az odaadás cselekedete követte,  és
   ebben is  utánoznunk  kell  Jézust.  Arról  van  tehát  szó,  hogy  miután
   megtapasztaltuk  a  szentmisében   és  főként   a  szentáldozásban   Isten
   szeretetét, ezt  a  szeretetet továbbsugározzuk  környezetünkre,  hogy  ez
   hassa  át  az  egész   világot.  Így  válunk   Isten  minden  ember   felé
   megnyilvánuló szeretetének igaz tanúivá.
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Uram, te mindig jobban szerettél minket,  mint saját magadat, s egyre  ezt
   teszed ma is, amikor az  Oltáriszentségben ételként adod magad nekünk.  Te
   azt akarod, hogy bennünk is oly  nagy legyen a kölcsönös szeretet, hogy  a
   másikat mindig jobban szeressük, mint saját magunkat.
   Taníts  meg   arra,   hogy  szeretetemet   tettekkel   bizonyítsam,   hogy
   testvéremért megtegyem mindazt a jót, amit megtehetek, imádkozzak érte, és
   minden kínálkozó alkalommal  szolgáljam őt. Tégy  felkészültté arra,  hogy
   minden fenntartás nélkül elkötelezzem  magam testvéreim szolgálatában,  és
   életemet adjam értük.
   Add meg azt  is, hogy mások  elképzelése és akarata  szerint is  szolgálni
   tudjam őket szeretetből, mivel te, drága Üdvözítőm, a kereszten haldokolva
   erre tanítottál engem!
   Szalézi Szent Ferenc