[Evangelium] 2007-03-18
evangelium at communio.hu
evangelium at communio.hu
2007. Már. 18., V, 05:10:02 CET
2007. március 18. - Nagyböjt 4. vasárnapja
Azokban a napokban: Vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák
őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. "Ez szóba áll
bűnösökkel, sőt eszik is velük" - mondták. Jézus erre a következő
példabeszédet mondta nekik:
"Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához:
Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük
vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment
egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor
mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is
nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az
kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna
gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába
szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben - mondta -, én
meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám,
vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy
fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről
meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és
megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és
teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya
odaszólt a szolgáknak: "Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá.
Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt
borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és
életre kelt, elveszett és megkerült." Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a
házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és
megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt
borjút, mivel épségben visszakapta őt - felelte a szolga. Erre az
idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és
kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve
szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még
egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most
pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött,
hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De
most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és
most életre kelt, elveszett és újra megkerült."
Lk 15,1-3. 11-32
Elmélkedés:
Felkelek, Atyámhoz megyek!
Az elmúlt vasárnapon azzal a gondolattal fejeztük be elmélkedésünket, hogy
nagyböjti szentgyónásunk alkalmával visszaindulunk az atyai házba és
engedjük, hogy az isteni irgalmasság megérintse szívünket. Ezt a
gondolatot folytatjuk, illetve fejtjük ki mai elmélkedésünkben.
Ma, nagyböjt 4. vasárnapján a tékozló fiúról és az irgalmas atyáról szóló
jól ismert jézusi példabeszédet olvastuk Szent Lukács evangéliumából. A
történet szemléletes módon tárja elénk az atyától való eltávolodást és a
hozzá való visszatérést. Olyan út ez, amelyet életünkben mindannyian
végigjárunk, amikor eltávolodva Isten szeretetétől a magunk kezébe vesszük
sorsunk irányítását és boldogságunkat keresve elindulunk a magunk útján.
Lukács evangélista leírása alapján könnyen kitalálhatjuk, hogy milyen
érzések játszódtak le a fiú szívében, miközben végigjárta ezt az utat.
Képzeljük most magunkat a fiú helyébe!
A fiú éveken keresztül bizonyos jómódban és biztonságban él apjának
házában, ahol mindenről gondoskodnak számára. Egy ideig meg is becsüli
mindezt, de egyszer csak elérkezik ahhoz a pillanathoz, amikor másra
vágyakozik. Talán a fiatalos lázadás ébreszti fel benne a vágyat egy
újfajta szabadság iránt. Talán bizonyítani szeretné, hogy képes önálló
életet kezdeni és a maga lábán megállni, bár ennek ellenkezője bizonyára
azonnal kiderült volna, ha apja megtagadta volna az örökség kiadását és
pénz hiányában a "nulláról kellett volna indulnia". A vagyonnal a zsebében
viszont magabiztosan kezdhetett neki új életének, megfeledkezvén arról,
hogy felelőtlensége hamar megfoszthatja pénzétől. De vajon megtalálta új
élethelyzetében azt, ami után vágyakozott? Egyáltalán tudta, hogy mit akar
elérni távozásával? A történetből úgy tűnik, hogy a számára túlságosan
zárt családi otthon elhagyását követően oly felszabadultan viselkedett,
mint amikor egy madarat kieresztenek a kalitkából. De meddig tarthat ez az
önfeledt szárnyalás? Meddig tarthat a szabados élet, ha nem gondol a
jövőre és átadja magát a pillanatnyi örömöknek? Ha meg is találta
boldogságát az új barátok és barátnők között és ha örömét is lelte a
könnyed életformában, ez az öröm nem tartott sokáig, csak addig, amíg a
vagyona. Mire elfogyott a pénze, elfogytak a barátai is. A nélkülözés és
éhezés közben egyetlen emlék, egyetlen érzés vagy kép mégis maradt a
szívében: az atyai ház emléke, ahol jó sora volt és atyja arcának képe,
aki szerette őt. Elsősorban talán nem a nélkülözés vagy a méltatlan
életmód, nem is a megalázottság vagy az éhezés miatt indul vissza, hanem
jóságos atyjának szíve mélyén élő arcképe indítja a fiút tettének
megbánására, amely ezt mondatja vele: "Felkelek, atyámhoz megyek, és azt
mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened." Igen, indulok,
visszatérek atyámhoz, és bocsánatot kérek. Útközben állandóan az jár a
fejemben, hogy mekkora ostobaságot követtem el! De talán nem késő még!
Talán még jóvá tudom tenni hibámat! Nincs már semmilyen jogom az atyai
házban, nincs jogom hozzá, hogy újra atyám fia legyek, de talán mégis
megbocsát nekem. Ahogy közeledem igazi otthonomhoz, és már látom az
ismerős hegyeket, s dombokat, megszaporázom lépteim. Elgyengültem, nem
tudok szaladni, de az otthoni levegőt érezve új erőre kapok, mert érzem,
hogy itt vár rám az igazi szabadság és boldogság, amit hiába kerestem
tékozló életem során. Az út most felkanyarodik a dombtetőre, amelyről már
láthatom a házat. Csak pár lépés még, igen, ott az otthon. De ki áll ott a
ház előtt? Ki indul most futva felém? Ki ismerhetett fel ilyen messziről?
Bizonyára valamelyik szolga. De mégsem! Ez apám alakja, igen, ez az ő
arca, most már megismerem. Ő várt rám, ma és talán minden nap, amióta
elmentem és most ő látott meg először. Mindjárt ideér atyám, aki mindig is
szeretett. Könnyeimtől már alig látom, hogy kitárt karral, boldogságtól
sugárzó arccal ér hozzám, a lába elé roskadok, s őt átkarol. "Atyám, nem
vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz" - kezdem mondani, de ő nem is engedi,
hogy folytassam, hanem mindjárt felemel, új ruhát hozat nekem a szolgákkal
és intézkedik, hogy ünnep kezdődjön a házban. Bármilyen nagy is volt a
vétkem, atyám örömmel fogad, mert mindig fiának tartott, s nekem helyem
van mellette. Most látom csak igazán, hogy mekkora a bűnöm, amely
megbocsátást nyert. Mindezért köszönettel és hálával tartozom.
Miután a fiú szemszögén keresztül ily módon újra végiggondoltuk a
történetet, nézzük meg most legalább röviden, hogy milyen gondolatok és
érzések járhattak mindeközben az atya fejében és szívében.
Biztos, hogy fájó szívvel engedte el fiát. Nem az örökséget sajnálta,
hanem a fiát féltette, aki könnyen elveszhet a világban. De nem tartotta
vissza, hanem meghagyta szabadságát. Mit csinálhattam rosszul? Elrontottam
valamit a nevelés területén? Mi hiányozhatott fiamnak ebben a házba? Ilyen
kérdések foroghattak fejében, s talán mindennap erre gondolt. Bizonyára
ott élt szívében a remény, hogy egyszer visszatér a fia. Egyszer majd
eszébe jut, hogy mit kapott otthon. Egyszer talán majd észhez tér. Talán
egyszer majd belátja, hogy hibázott, és lesz bátorsága visszajönni. Igen,
bárcsak így történne, nem neheztelnék rá, és örömmel fogadnám vissza
családunkba. Ugyanakkor aggódhatott is. Vajon megállja helyét? Vajon
megtalálja a boldogságot, amit keres? Mi lesz fiammal, ha a rossz útra
tér, és azon nem képes megállni és visszafordulni? Hová jut élete, ha
sosem akar visszatérni? Talán már sosem fogom többé látni, pedig mindig
szerettem.
Az apa éveken keresztül aggódva és reménnyel gondolt minden nap fiára,
egészen addig a napig, amikor egyszer meglátta a ház felé vezető úton.
Azonnal megismerte fiát, hiszen minden nap erre várt, s rögtön futásnak
eredt, hogy elveszett és megkerült fiát újra átölelhesse. Ő az én fiam, s
a fiam most újra atyjának szólít engem, bár méltatlannak tartja magát. Ne
folytasd, fiam! Nem szükségesek a szavak, mert látom a szemedben, hogy
megbántad tettedet. Emelkedj föl, öltsd magadra a tiszta ruhát, gyere,
megünnepeljük megtérésedet! Öröm költözött szívembe, mert megkerült a
fiam!
A példabeszéd a bűnös, illetve bűnbánó emberről és az irgalmas Istenről
szól. Ennek fényében befejezésül tegyünk néhány következtetést:
1. Isten mindig meghagyja és nem korlátozza emberi szabadágunkat.
2. Az isteni szeretet megtagadása, azaz a bűn távolít el minket Istentől.
3. Az Istent elhagyó és szabadságával visszaélő ember felelős tetteiért és
ezt a felelősséget nem háríthatja Istenre, a körülményekre vagy más
emberekre.
4. Isten nélkül hiába keresi az ember a boldogságot, élete kudarcba
fullad.
5. A visszatérés, a bűnbánat lehetősége mindig megmarad számunkra, hiszen
Isten irgalmas Atyaként visszavár minket, örömmel fogadja megtérésünket és
kész megbocsátani nekünk.
6. Mindannyian tékozló fiúk és lányok, tékozló férfiak és asszonyok
vagyunk. Van, aki távozóban, és van, aki visszatérőben.
A nagyböjti idő lehetőséget ad mindannyiunknak, hogy
lelkiismeretvizsgálatot és bűnbánatot tartsunk, s elinduljunk Isten felé.
Ő szeretettel vár ránk és újra a kegyelem tiszta ruhájába öltöztet minket.
(Horváth István Sándor)
Imádság:
Mindenható örök Isten, Mennyei Atyánk, tekints végtelen irgalmasságoddal
nyomorúságunkra, szegénységünkre és szükségünkre!
Könyörülj minden keresztény hívőn, hiszen egyszülött Fiad, a mi Urunk
Jézus Krisztus önként a bűnösök kezébe adta magát, s a szent keresztfán
vérét hullatta értünk!
More information about the Evangelium
mailing list