[Evangelium] 2006-12-10

[evangelium at communio.hu]

   2006. december 10. - Advent 2. vasárnapja

   Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében történt: Poncius
   Pilátus  volt  Judea  helytartója.  Galileának  Heródes  volt  a  negyedes
   fejedelme, testvére, Fülöp  meg Itureának  és Trachonitisz  tartományának,
   Lizániász pedig  Abilinának volt  a negyedes  fejedelme. Annás  és  Kaifás
   főpapok idejében  az  Úr szózatot  intézett  Jánoshoz, Zakariás  fiához  a
   pusztában.
   S ő bejárta  a Jordán egész  vidékét, hirdette a  bűnbánat keresztségét  a
   bűnök  bocsánatára,  ahogy  meg   van  írva  Izajás  próféta   beszédeinek
   könyvében: "A  pusztába kiáltónak  ez a  szava: Készítsétek  az Úr  útját,
   egyengessétek ösvényeit. A völgyeket  töltsétek fel, a hegyeket,  halmokat
   hordjátok el.  Ami görbe,  legyen egyenessé,  a göröngyös  változzék  sima
   úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét."
   Lk 3,1-6

   Elmélkedés:

   Út a pusztába
   Advent 2. vasárnapján Keresztelő János személyével találkozunk, aki az  Úr
   útját készítette elő  egykoron. Most  számunkra is ő  mutat utat  és az  ő
   segítségével emlékezünk a kétezer évvel ezelőtt történtekre.  Emlékezésünk
   során újra átéljük Isten várását, amely évszázadokon keresztül  jellemezte
   a választott népet.

   A  mai  vasárnapon  lélekben  elhagyjuk  zajos  városainkat  és  kimegyünk
   Keresztelő Jánoshoz  a  pusztába,  ahogyan  annak  idején  kivonult  hozzá
   Jeruzsálem, Júdea  és a  Jordán vidékének  népe (vö.:  Mt 3,4).  Kimegyünk
   hozzá, hogy hallgassuk a pusztába  kiáltónak szavát. Felkeressük Jánost  a
   pusztában, mert bűnbánatot szeretnénk tartani és mert Istenhez vezető utat
   keresünk. Kimegyünk  Jánoshoz,  mert szeretnénk  napjainkban  átélni  azt,
   ahogyan az ő korában az emberek a Megváltó jövetelét várták.

   Adventben azért  fontos Isten  várásának újra  átélése és  az Isten  utáni
   vágyakozás felkeltése szívünkben,  mert csak  így élhetjük  át újra  Jézus
   születését,   és   csak   így   töltheti   el   szívünket   a   vágyakozás
   beteljesedésének  öröme.  Adventben   utat  szeretnénk  készíteni   magunk
   számára, amelyen Isten közelébe érhetünk, és másoknak is, hogy  átélhessék
   a Megváltó születésének örömét és megláthassák Isten üdvösségét.

   Keresztelő János életét  jelek kísérik. Olyan  jelek, amelyek  megmutatják
   számunkra, hogy az  ő életében nem  az emberi szándékok  és nem az  emberi
   akarat a fontos, hanem Isten terve valósul meg. Melyek ezek a felismerhető
   jelek?
   János születésének hírüladásakor apja Zakariás, aki nem hitt az angyalnak,
   megnémul és csak gyermeke  születésekor tud újra megszólalni.  Megnémulása
   figyelmeztető jel számára.
   János gyermektelen szülők fiaként jön a világra. Édesapja Zakariás,  anyja
   Erzsébet. Mindketten  már idősek,  ezért emberi  szemmel nézve  már  nincs
   esélyük,  hogy  gyermekük  legyen.  Isten  tesz  csodát,  hogy   gyermekük
   szülessen, s ez a beavatkozás szintén jel.
   János születésekor az emberek látva,  hogy Zakariás újra tud beszélni  ezt
   kérdezgették: "Vajon mi lesz ebből a gyermekből?" (Lk 1,66).
   Mária  látogatásakor   Erzsébetnél,  az   Erzsébet  méhében   lévő   János
   megmozdulva köszönti Jézust, akit Mária a szíve alatt hordoz. Erzsébet ezt
   mondja: "Az örömtől megmozdult méhemben a gyermek" (Lk 1,44).
   A felnőtt János élete  szintén jel. A  pusztában él, "teveszőrből  készült
   ruhát visel, sáskát és  vadmézet eszik" (Mt 3,4).  A Jordán folyó  mellett
   kereszteli a  hozzá érkező  embereket. Izajás  próféta szavát  idézve  ezt
   hirdeti: "Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!" (Lk 3,4).

   E jeleket látva ma  mi is elindulunk Jánoshoz  a pusztába. De  vigyázzunk,
   mert egy sivatagba nem  lehet céltalanul, könnyelműen és  felkészületlenül
   elindulni. A sivatag  a végletek  helye: az élet  és a  halál helye.  Vagy
   megtanulunk a körülményekhez  alkalmazkodva élni vagy  meghalunk. Itt  nem
   lehet útjelző táblák alapján tájékozódni, mert nincsenek, és a térkép  sem
   sokat segít, ha egyáltalán van. A  sivatagban a nap állása és a  csillagok
   járása segít  az eligazodásban,  melyeket  ha ismerünk,  sokkal  biztosabb
   jelek számunkra, mint  bármilyen térkép vagy  útjelző tábla. Éppen  emiatt
   érdemes mindig felfelé  néznünk és  nem kell lehajtott  fejjel járnunk.  A
   sivatagi pusztában  általában  nincsenek  utak, vagy  gyorsan  befújja  és
   láthatatlanná teszi őket a homok. Itt nekünk kell kitűznünk a célt és utat
   taposnunk az érintetlen  homokban. A  sivatagban nem vesz  körül minket  a
   hatalmas embertömeg, mint  a városokban,  de mégsem  vagyunk egyedül.  Itt
   alkalmunk van  arra, hogy  Istenre  figyeljünk, akinek  a kezében  van  az
   életünk.

   Induljunk el  ebbe  a  képzeletbeli  sivatagba,  amely  az  Istennel  való
   találkozás helye lehet számunkra.  Vezessen minket Keresztelő János,  hogy
   adventi utunk  végén  megláthassuk  a  betlehemi  Gyermekben  az  üdvözítő
   Istent!



   Imádság:

   Követünk téged, Úr Jézus, de hogy követhessünk, ragadj meg bennünket, mert
   tenélküled senki sem képes felemelkedni.
   Hiszen te vagy az út, az igazság,  az élet, a képesség, a hit, a  jutalom.
   Végy fel bennünket mint út, erősíts mint igazság, éltess mint élet.
   Szent Ambrus