[Evangelium] 2006-12-03

[evangelium at communio.hu]

   2006. december 3. - Advent 1. vasárnapja

   Jézus ezeket  mondta  tanítványainak a  világ  végéről: "Jelek  lesznek  a
   Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés
   támad a népek  között a tenger  zúgása és a  hullámok háborgása miatt.  Az
   emberek megdermednek a  rémülettől, miközben  várják, hogy  mi történik  a
   világgal. A mindenség összetartó  erői megrendülnek. Akkor majd  meglátják
   az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel.
   Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert
   elérkezett megváltásotok.
   Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjék szívetek tobzódásban,  részegeskedésben
   és az evilági  gondokban. Így majd  nem ér készületlenül  benneteket az  a
   nap. Mint  a  csapda,  úgy  csap le  mindazokra,  akik  a  földön  laknak.
   Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek  attól,
   ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfia színe előtt."
   Lk 21,25-28. 34-36

   Elmélkedés:

   Elérkezett megváltásotok
   Ma elindulunk adventi utunkon, amelyen haladva lélekben felkészülünk Jézus
   születésének  karácsonyi  ünnepére.  Az  Evangélium  szerint  a   Megváltó
   érkezését a Napban, a Holdban és a csillagokban felfedezhető jelek  fogják
   megelőzni. Valószínűleg  nem  fognak  most, egyik  pillanatról  a  másikra
   bekövetkezni  ezek  a  feltűnő  és  rendkívüli  természeti  jelenségek,  s
   reméljük, hogy természeti csapások sem lesznek az elkövetkezendő hetekben.
   De ez nem jelenti azt, hogy nem kell komolyan venni a figyelmeztetést.  Ha
   nem is ismerjük a pontos időpontot, az Úr érkezése biztosan  bekövetkezik,
   s jól tesszük, ha felkészülünk jövetelére.

   A feltűnő  természeti jelek  hiánya  talán arra  ösztönöz minket,  hogy  a
   passzív várakozásnál és vágyakozásnál többet tegyünk. Rajzoljunk  jeleket,
   mutassunk jeleket  életünkkel  az embereknek.  Olyan  jeleket,  amelyekből
   felismerhetik a megváltó közelgő  jövetelét. Adventben Isten  szeretetének
   jeleire szeretnénk figyelni,  s e jelekre  irányítjuk mások figyelmét  is.
   Azt szeretnénk,  hogy  az emberek  felnézzenek,  felemeljék  tekintetüket,
   észrevegyék Isten  jelenlétének apró  jeleit,  s ezekből  megértsék,  hogy
   közel van hozzánk a megváltás napja.

   Az adventi  időszakban  a hit  útján  szeretnénk  járni. A  hitet  nem  mi
   találjuk ki és senki sem innen-onnan szedegetett darabkákból tákolja össze
   a maga hitét.  Tévúton járnánk,  ha elkezdenénk  kigondolni egy  tetszetős
   vagy számunkra elfogadható  hitet. Mert  az igazi  hit elfogadást  jelent,
   Isten titkának  és szeretetének  elfogadását. A  hit értelmünk  meghajlása
   Isten előtt. Adventben  szeretnénk elfogadni Istentől  a hit ajándékát  és
   szeretnénk megtanulni  együtt hinni  Jézus Egyházával.  Az apostoli  hitre
   épült Egyház őrzi és  adja tovább tagjainak a  hitet. Az Egyház  közössége
   ebből a hitből él, s ettől a  hittől válik igazán élővé. S ebből a  hitből
   remény fakad számunkra.

   A közelmúltban ismerősöket kísértem  ki Rómában a Termini  főpályaudvarra,
   akik hazafelé  indultak.  Közben  elnéztem a  hatalmas  vasútállomáson  az
   indulásra várakozó embereket. A többség időben kiment az állomásra, nehogy
   lekésse induló  vonatát, és  izgatottan, de  mégis türelmesen  várakozott.
   Szinte  mindenkinél  hatalmas  bőröndök  és  utazótáskák,  mintha  mindent
   magukkal akarnának vinni. Persze  szegényebbek is voltak, akiknél  kicsiny
   táska volt,  amelyről  sejteni  lehetett, hogy  abban  valóban  mindenüket
   magukkal viszik.  A  hosszabb  útra  indulók az  utolsó  percekben  még  a
   boltokban  beszerezték  az  ennivalót   és  az  újságokat.  Voltak,   akik
   bizonytalanul bolyongtak  a csarnokban,  s az  idő szorítása  miatt  egyre
   izgatottabban keresték, hogy honnan indul a vonatuk. Emberek, akik egyszer
   majd visszatérnek,  s  emberek,  akik  végleg  elutaznak.  Néztem  azokat,
   akiknek szerelvénye  már  beállt a  peronra,  már elfoglalták  helyüket  a
   fülkékben, s  az  órájukat  nézegetve várták  az  indulást.  Voltak,  akik
   szaladtak és az utolsó pillanatban  kapaszkodtak fel a vonatra.  Figyeltem
   az egymástól búcsúzókat, a  maradókat és az  indulókat, akik hosszú  ideig
   vagy talán soha többé  nem látják egymást.  Figyeltem a gyerekekkel  utazó
   családokat  és  az  egyedülállókat,  a  könnyű  hátizsák  alatt   görnyedő
   fiatalokat és a nehéz csomagjukat  egyenes háttal húzó idősebbeket.  Vajon
   hová indulnak? Mi az úticéljuk? Vajon hová fognak megérkezni?

   Advent első  napjaiban  az egész  világ  egy ilyen  zsibongó  pályaudvarra
   hasonlít. Mindenki keresi, hogy  merre induljon. Melyik vonatra  szálljunk
   fel? Hová szeretnénk  megérkezni? És  ez a képzeletbeli  vonat ma,  advent
   első vasárnapján lassan megmozdul, elindul, hogy a lelki felkészülés útján
   elvigyen minket Betlehembe. Még van rajta hely, még fel tudunk kapaszkodni
   az utolsó pillanatban, csak siessünk, nehogy lemaradjunk róla! Az  adventi
   vasárnapok olyanok, mint a megállók  útközben. Az adventi koszorún  mindig
   eggyel  több  égő   gyertya  jelzi,  hogy   közeledünk  a   végállomáshoz.
   Bármennyire is csábítanak minket útközben  a csillogó kirakatok és  akciós
   reklámajánlatok, ne szálljunk le, hanem menjünk tovább és folytassuk lelki
   készületünket!

   Ha  ma  felismerjük,  hogy  elérkezett  az  indulás  ideje,  a  karácsonyi
   megérkezéskor felismerjük majd Megváltónkat a Gyermekben.
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Uram, te  nem feded  föl eljöveteled  napját, hogy  mindig virrasszunk  és
   készen álljunk a harcra, és állhatatosan gyakoroljuk az erényeket.
   Azt akarod, hogy  állandó várakozásban  éljünk és  mindig buzgók  legyünk.
   Ezért hagysz minket bizonytalanságban a vég felől.
   Biztosak lévén eljöveteledben, kérünk, hadd virrasszunk, hogy  eljöveteled
   ne érjen meglepetésként!
   Aranyszájú Szent János