[Evangelium] 2006-09-19

[evangelium at communio.hu]

   2006. szeptember 19. - Kedd

   Abban az időben: Jézus  elment Naim városába.  Vele mentek tanítványai  és
   nyomukban nagy népsokaság. Amikor  a város kapujához közeledett,  halottat
   hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Az édesanyát sokan kísérték  a
   városból. Amikor az  Úr meglátta,  megesett rajta  a szíve,  és így  szólt
   hozzá: "Ne sírj!" Azután odalépett a koporsóhoz, és megérintette azt. Erre
   a halottvivők  megálltak. Ő  pedig így  szólt: "Ifjú,  mondom neked,  kelj
   föl!" A  halott  felült,  és  beszélni  kezdett.  Ekkor  Jézus  átadta  őt
   anyjának.
   Lk 7,11-17

   Elmélkedés:

   A mai  nagyon  rövid,  mindössze néhány  soros  evangélium  egy  rendkívül
   egyszerű elbeszélése egy  rendkívüli csodának. Az  egyszerű leírás  mögött
   azonban  nagy  érzelmek  feszülnek.  Az  első,  amivel  találkozunk,   egy
   özvegyasszony gyásza,  aki  férje  halála  után  most  egyetlen  gyermekét
   veszítette el. Fájdalma érthető, hiszen egyetlen támasza és gondoskodója a
   fia lett volna. És ott van a  részvét, amely a város lakóinak részéről  az
   asszony gyászához csatlakozik. Ez a részvét, bár sok emberben jelen  volt,
   mégis teljesen tehetetlen. Nem tud  segíteni az özvegynek, valódi  vigaszt
   nem adhat fájdalmára.
   Harmadik nagy érzésként pedig felébred Jézusban is az együttérzés,  akinek
   "megesik a  szíve"  az asszonyon.  Jézus  azonban nem  marad  az  érzelmek
   szintjén,  hanem   a  helyzetfelismerést   követően  azonnal   cselekszik,
   feltámasztja a fiút.
   Ebben a pillanatban a háromirányú fájdalomérzés és részvét összetalálkozik
   és boldogsággá,  örömmé változik  át. A  mi feltámadásunkkor  is  legalább
   ekkora lesz az öröm.
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Te akartad, hogy az én megváltásom a te lelked halálküzdelmével kezdődjék.
   Én  pedig  az  általam   és  az  emberek   által  elkövetett  sok   sértés
   helyrehozásaként ma elkezdem neked szentelni a lelkemet. Formálj  belőlem,
   ó, Uram,  amit akarsz:  minden fönntartás  nélkül rád  bízom magam.  Neked
   szentelem akaratomat:  tedd mindig  azonossá  a tiéddel.  Neked  szentelem
   emlékezetemet, hogy mindig emlékezzék  rád; értelmemet, hogy mindig  veled
   foglalkozzon.