[Evangelium] 2006-05-28

[evangelium at communio.hu]

   2006. május 28. - Urunk mennybemenetele

   Abban az  időben Jézus  megjelent a  Tizenegynek, és  így szólt  hozzájuk:
   "Menjetek el  az  egész világra,  és  hirdessétek az  evangéliumot  minden
   teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az
   elkárhozik. A híveket ezek  a jelek fogják  kísérni: A nevemben  ördögöket
   űznek ki,  új nyelveken  beszélnek,  kígyókat vehetnek  a kezükbe,  és  ha
   valami mérget isznak, nem  árt nekik. Ráteszik a  kezüket a betegekre,  és
   azok  meggyógyulnak."  Az   Úr  Jézus,  miután   ezeket  elmondta   nekik,
   felvétetett a  mennybe,  és helyet  foglalt  az Isten  jobbján.  Ők  pedig
   elmentek,  és   mindenütt  hirdették   az  evangéliumot.   Az  Úr   együtt
   munkálkodott velük,  és  az  igehirdetést  megerősítette  a  jelek  által,
   amelyek kísérték őket.
   Mk 16,15-20

   Elmélkedés:

   Emeljük fel szívünket!
   A keresztény  hagyomány szerint  a húsvét  utáni negyvenedik  napon  Urunk
   mennybemenetelét   ünnepeljük.   Azokban    az   országokban   -    köztük
   Magyarországon is  - ahol  ez a  csütörtöki nap  nem szabadnap,  az  ünnep
   átkerül a következő vasárnapra, tehát a mai napra.

   A mennybemenetel  ünnepének történetéről  hasznos  tudnunk, hogy  az  első
   századokban a  keresztény  hívek  ezt  az  eseményt  együtt  ünnepelték  a
   pünkösddel. A keresztények ugyanis a kezdetektől fogva úgy gondolták, hogy
   az üdvösségtörténet  bizonyos eseményei  szorosan összetartoznak.  Ahogyan
   egyetlen napon ünnepelték eredetileg Jézus kereszthalálát és feltámadását,
   ugyanígy egyszerre  emlékeztek  Jézus mennybemenetelére  és  a  Szentlélek
   eljövetelére, amelyek beteljesítették és  lezárták a húsvéti ünneplést.  A
   4. század közepe táján  vált szét a két  ünnep, a mennybemenetel a  húsvét
   utáni 40., a  pünkösd pedig  az 50. napra  került, de  ez semmiképpen  sem
   jelentette a két  ünnep gondolati  szétválasztását. Az  ünnep nagyon  régi
   magyar elnevezése - áldozócsütörtök - arra  utal, hogy egyrészt a 40.  nap
   mindig csütörtökre esik,  másrészt sok helyen  ezen a napon  került sor  a
   gyermekek elsőáldozására.

   Az ünnep  tartalmának  és lényegének  megértéséhez  most is  a  liturgikus
   szövegeket használjuk segítségként. A szentmise olvasmánya és  evangéliuma
   két különböző szemszögből, mintegy alulnézetből és felülnézetből mondja el
   ugyanazt az eseményt.

   Az olvasmányban  arról hallottunk,  hogy az  Apostolok Cselekedetei  könyv
   szerzője (Szent Lukács)  azzal kezdi írását,  hogy feltámadása után  Jézus
   negyven napon  át  megjelent az  apostoloknak.  Miután megígérte  nekik  a
   Szentlélek elküldését, felemelkedett  a mennybe, az  apostolok pedig  égre
   emelt tekintettel szemlélték az eseményt  (ApCsel 1,9). Ma lélekben mi  is
   odaállunk az  apostolok közé,  és fölfelé  nézve, égre  emelt  tekintettel
   szemléljük, amint Jézus visszatér a mennybe az Atyához, aki elküldte őt  a
   földre.  A  megtestesüléskor  földre   érkező  Fiú  küldetését   tejesítve
   visszatér a mennybe.

   Az evangélium pedig, amelyet Szent  Márk könyvéből olvastunk fel,  mintegy
   helyzetjelentésként közli, hogy  Jézus "felvétetett a  mennybe, és  helyet
   foglalt az Isten jobbján"  (Mk 16,19). Ez  a megfogalmazás lehetőséget  ad
   nekünk arra,  hogy  ne csupán  alulnézetből  tekintsünk az  égbe  emelkedő
   Krisztusra, hanem szívünket-lelkünket  a magasba  emelve odaálljunk  Jézus
   mennyei trónja mellé. Így a mennyei Atya szemszögéből, felülről  láthatjuk
   Jézus megdicsőülését.

   E kettős  szemlélés elvezet  bennünket az  ünnep lényegének  megértéséhez,
   tudniillik ahhoz,  hogy  az  Úr  távozása nem  jelenti  azt,  hogy  elhagy
   bennünket. A mise  prefációjában a következőket  imádkozzuk: "Ő nem  azért
   távozott, hogy magára hagyja  az esendő embert,  sőt reménységgel tölt  el
   minket, titokzatos testének tagjait, hogy követhetjük őt a mennybe,  ahová
   mint az egyház feje és az élet szerzője érkezett". Jézus tehát nem hagy el
   bennünket, hanem mennybemenetelével megmutatja számunkra az utat.  Elment,
   hogy helyet készítsen számunkra is  a mennyben. Ne csupán a  tekintetünket
   emeljük fel az  égre, hanem  a szívünket  is! "Emeljük  fel szívünket!"  -
   imádkozzuk a szentmisében, s a  hívek így felelnek "Felemeltük az  Úrhoz".
   Minden szentmisében  elhangzik ez  a párbeszédes  imádság. De  vajon  mire
   gondolunk, miközben kimondjuk  ezeket a szavakat?  Remélhetőleg nem  arra,
   hogy "jaj, mindjárt le kell térdelni" vagy arra, hogy éppen most ért ide a
   persellyel a minisztráns.  De arra  se gondoljunk, hogy  most járhatunk  a
   mise felénél.  Emeljük  fel valóban  a  szívünket az  Istenhez!  A  földön
   végzett szentmise a mennyei liturgiába kapcsol be minket. Itt a lehetőség,
   hogy kiszakadjunk egy kis  időre a földi gondok  kötelékből, és Isten  elé
   tegyük le azokat. Emeljük fel szívünket az Istenhez!

   Befejezésül  szenteljünk   egy  percet   annak   a  parancsnak,   amit   a
   mennybemenetelt megelőzően  Jézus az  apostoloknak mond:  "Menjetek el  az
   egész világra, és  hirdessétek az evangéliumot  minden teremtménynek"  (Mk
   16,15). Ez a parancs nekünk, Krisztus mai tanítványinak is szól. Nekünk is
   indulnunk kell, hogy Krisztus tanúi és az evangélium hirdetői legyünk! Nem
   kell új  evangéliumot  kitalálnunk,  de  új  formákat  kell  találnunk  az
   evangélium terjesztésére!  Papok és  világi  hívek számára  egyaránt  nagy
   kihívást jelent, hogy átgondoljuk: vajon hiteles-e az evangéliumról  szóló
   tanúságtételünk? Az evangélium hirdetésének készsége jelzi számunkra is és
   a világban élő emberek felé is Istennek való kapcsolatunk mélységét.  Csak
   az képes ugyanis hitelesen hirdetni az evangéliumot, aki annak igazságából
   él. Menjetek és hirdessétek az evangéliumot!
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Betelt a földnek óhaja,
   fölkelt tündöklő napja már,
   biztos reménye, Krisztusa,
   az élő Isten mennybe száll.

   A szerteáradt bűnt s fejét
   küzdelmes harcban győzte le,
   s dicsőült teste fényeit
   Atyjának most mutatja be.

   Sugárzó felhőn égbe megy,
   hívő szívekben gyújt reményt,
   feltárva mennynek ajtaját,
   mit elzárt Ádám bűne rég.

   Ujjongva örvend ég s a föld,
   hogy ő, kit Szűznek méhe szült,
   ostor, kereszt kit meggyötört,
   ím Atyja jobbján trónra ült.

   Mondjunk most hálás éneket,
   hogy üdvünkért így szenvedett,
   hogy testünk mennybe felveszi,
   s örök hazában ad helyet.

   Egy szívvel örvendezzenek
   az églakók, a földfiak,
   azok, hogy mennybe érkezett,
   ezek, hogy egyben itt maradt.

   Jézus, dicsőült Istenünk,
   emeld hozzád a szíveket,
   s Atyáddal együtt küldd nekünk
   vigasztaló Szentlelkedet! Ámen.