[Evangelium] 2006-04-27

[evangelium at communio.hu]

   2006. április 27. - Csütörtök

   Abban az időben így  tanított Jézus: "Aki a  mennyből jön le, az  mindenki
   fölött áll. Aki viszont a földről  való, az földies, és a földi  dolgokról
   beszél. Aki a mennyből való, az felülmúl mindenkit. Arról tesz  tanúságot,
   amit látott és hallott, tanúságtételét  azonban senki sem fogadja el.  Ám,
   aki mégis elfogadja  tanúságát, az  megerősíti, hogy  az Isten  igazmondó.
   Akit Isten küldött, Isten  igéit hirdeti, mert Isten  nem adja szűkösen  a
   Szentlelket. Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe helyezett. Aki
   hisz a Fiúban, annak örök élete van;  aki pedig nem hisz a Fiúnak, az  nem
   nyeri el az örök életet, hanem Isten büntetése sújtja."
   Jn 3,31-36

   Elmélkedés:

   A Nikodémussal folytatott párbeszédet  és Keresztelő János  tanúságtételét
   zárja le a  mai rész  János evangéliumában, amelynek  érdekessége az  örök
   életet elnyerő  hívők  és  az  isteni  ítélet  alá  eső  nemhívők  közötti
   megosztottság. Bár  mindenkinek  lehetősége  van  arra,  hogy  megértse  a
   Szentlelket  és  elfogadja  Krisztust  az  Isten  Fiának,  mégis   egyesek
   elutasítják a mennyei Atya küldöttét, Jézust.
   A hívők  számára  érthetetlen  a  nemhívők  viselkedése,  de  valószínűleg
   fordítva is  ugyanígy  van. A  "földies"  és a  "mennyei"  gondolkodás  és
   viselkedés  közti  ellentmondás  kibékíthetetlennek  tűnik.  Az   aratásig
   ugyanis együtt kell nőnie a konkolynak is a búzával, az ítélet csak később
   jön el. Mi persze sokszor türelmetlenkedünk, azonnali igazságszolgáltatást
   szeretnénk, hogy minél előbb napvilágra kerüljön az igazság. Isten másképp
   sokszor másképp tervez, s megengedi  a pillanatnyi rosszat is egy  későbbi
   nagyobb jó érdekében.
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Sorsom a gyertya sorsa

   Az égre nézek, ki elment azt keresem,
   de könnyes szemem hiába meresztem,
   nem látok mást, csak a kéklő eget,
   a csendben úszó fellegeket.

   Szeretnék utána menni, szívem fáj,
   de nem lehet, mert vár a világ,
   várnak a sötétben sínylődő emberek,
   hogy éltető világosságot nekik én vigyek.

   Sorsom ezentúl a gyertya sorsa lesz:
   égni, világítani s elfogyni csendesen;
   fényt vinni ahol sötét az eresz,
   meleget annak, ki fagytól didereg.

   Krisztust hordozni utcákon, tereken,
   megmutatni Őt a munkahelyeken,
   hogy mikor a kereszt már nagyon nehéz
   megfoghassa mindenki segítő kezét.

   Viszem az isteni fény fáklyáját
   és hiszem, ha kidűlök átveszi más,
   ismét magasra tartja,
   hogy világítson, égjen lobogva.
   (Köszönet Boros Gy. Ottiliának, aki az imát küldte.)