[Evangelium] 2006-04-14

[evangelium at communio.hu]

   2006. április 14. - Nagypéntek

   Jézus szenvedéstörténete
   Abban az időben Jézus kiment  tanítványaival a Kedron völgyén túlra,  ahol
   egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is,
   aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás  kapott
   egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és
   kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus
   tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük:  "Kit
   kerestek?" Azok  ezt  válaszolták: "A  názáreti  Jézust." Jézus  erre  így
   szólt: "Én vagyok."  Júdás is  ott volt  köztük, aki  elárulta. Mikor  azt
   mondta nekik:  "Én vagyok",  meghátráltak és  a földre  estek. Ezért  újra
   megkérdezte tőlük:  "Kit  kerestek?"  Azok ezt  válaszolták:  "A  názáreti
   Jézust." Erre Jézus így szólt: "Megmondtam  már, hogy én vagyok. Ha  tehát
   engem kerestek, engedjétek  el ezeket!" Így  beteljesedett, amit  korábban
   megmondott: "Senkit sem  veszítettem el azok  közül, akiket nekem  adtál."
   Simon Péternél volt egy  kard. Kirántotta, és  a főpap szolgájára  sújtott
   vele: levágta a  jobb fülét.  A szolgának Malkusz  volt a  neve. De  Jézus
   rászólt Péterre:  "Tedd vissza  hüvelyébe kardodat!  Ne igyam  ki talán  a
   kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?"
   Ekkor a  csapat,  az  ezredes  és a  zsidó  szolgák  elfogták  Jézust,  és
   megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert  ő apósa volt Kaifásnak,  aki
   abban az évben főpap volt. Ő adta  a zsidóknak azt a tanácsot, hogy  jobb,
   ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány  követte
   Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal
   a főpap  udvarába,  Péter  meg  kint várakozott  a  kapu  előtt.  A  másik
   tanítvány, aki  ismerőse  volt a  főpapnak,  visszajött, szólt  a  kapuban
   őrködő  lánynak,  és  bevitte  Pétert.   A  kaput  őrző  szolgáló   közben
   megjegyezte: "Talán te is ennek az  embernek a tanítványai közül vagy?"  Ő
   azt felelte: "Nem vagyok!"  Mivel hideg volt, a  szolgák és a  fegyveresek
   tüzet  raktak,  hogy  fölmelegedjenek.  Péter  is  köztük  álldogált,   és
   melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust.
   Jézus ezt  válaszolta neki:  "Én a  világhoz nyíltan  beszéltem. Mindig  a
   zsinagógákban és a templomban  tanítottam, ahova minden zsidónak  bejárása
   van. Titokban  nem  mondtam  semmit. Miért  kérdezel  hát  engem?  Kérdezd
   azokat, akik  hallották,  amit  beszéltem.  Íme,  ők  tudják,  hogy  miket
   mondtam!" E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és  így
   szólt: "Így  felelsz  a főpapnak?"  Jézus  ezt mondta  neki:  "Ha  rosszul
   szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?"
   Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
   Simon Péter még mindig  ott állt, és  melegedett. Újra megkérdezték  tőle:
   "Talán te is az ő tanítványai közül  vagy?" Ő így felelt: "Nem vagyok!"  A
   főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét,
   megjegyezte: "Nem  téged láttalak  én  a kertben  ővele?" De  Péter  ismét
   tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
   Kaifástól tehát elvezették  Jézust a helytartóságra.  Kora reggel volt.  A
   zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak,  és
   elkölthessék a  húsvéti  bárányt.  Ezért  Pilátus  jött  ki  hozzájuk,  és
   megkérdezte: "Mivel vádoljátok ezt az embert?" Azok azt felelték: "Ha  nem
   volna gonosztevő,  nem adtuk  volna  őt a  kezedbe!" Pilátus  ezt  mondta:
   "Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte  ti a saját törvényetek szerint!"  A
   zsidók ezt válaszolták  neki: "Nekünk  senkit sem  szabad megölnünk!"  Így
   beteljesedett,  amit  Jézus  arról  mondott,  hogy  milyen  halállal   fog
   meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és
   megkérdezte tőle:  "Te  vagy-e a  zsidók  királya?" Jézus  így  válaszolt:
   "Magadtól mondod  ezt,  vagy  mások  mondták  neked  rólam?"  Pilátus  ezt
   felelte: "Hát zsidó vagyok én? Saját  néped és a főpapok adtak a  kezembe.
   Mit tettél?" Ekkor Jézus így szólt:  "Az én országom nem ebből a  világból
   való. Ha ebből  a világból  volna az országom,  szolgáim harcra  kelnének,
   hogy ne  kerüljek a  zsidók kezére.  De az  én országom  nem innét  való."
   Pilátus megkérdezte: "Tehát  király vagy?" Jézus  így felelt: "Te  mondod,
   hogy király vagyok.  Én arra születtem,  és azért jöttem  a világba,  hogy
   tanúságot tegyek  az igazságról.  Aki  az igazságból  való, az  hallgat  a
   szavamra!" Erre Pilátus azt mondta: "Mi az igazság?" E szavak után Pilátus
   újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: "Én semmi vétket sem  találok
   benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon  bocsássak.
   Akarjátok-e, hogy  elbocsássam  nektek a  zsidók  királyát?" De  ők  ismét
   kiáltozni kezdtek: "Ne ezt, hanem Barabást!" Barabás rabló volt.
   Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. Akatonák tövisből koszorút
   fontak, a  fejére tették,  és bíborszínű  köntöst adtak  rá. Azután  eléje
   járultak, és így gúnyolták: "Üdvöz légy, zsidók királya!" És közben  arcul
   verték. Pilátus ezután újra  kiment, és így  szólt hozzájuk: "Íme,  elétek
   vezetem őt, hogy megtudjátok: nem  találok benne semmi vétket." És  kijött
   Jézus, töviskoronával,  bíborruhában. Pilátus  pedig így  szólt: "Íme,  az
   ember!" A főpapok és a  szolgák, mihelyt meglátták őt, kiáltozni  kezdtek:
   "Feszítsd  meg!  Feszítsd  meg!"  Pilátus  azt  mondta  nekik:  "Vigyétek,
   feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi vétket sem találok benne!" De a
   zsidók ezt felelték: "Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell
   halnia, mert Isten fiává tette magát!" Amikor Pilátus meghallotta ezt, még
   jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra megkérdezte  Jézust:
   "Honnan való vagy?" De Jézus nem  válaszolt neki semmit. Erre Pilátus  azt
   mondta neki: "Nem felelsz nekem? Talán nem tudod, hogy hatalmam van  arra,
   hogy megfeszítselek,  vagy  arra,  hogy  elbocsássalak?"  Erre  Jézus  azt
   mondta: "Semmi hatalmad sem volna  fölöttem, ha onnan felülről nem  kaptad
   volna. Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne."
   Ettől fogva Pilátus  azon volt,  hogy szabadon bocsássa  Jézust. A  zsidók
   azonban ezt kiáltozták: "Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja.
   Mert mindaz,  aki királlyá  teszi magát,  ellene szegül  a császárnak."  E
   szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói  székbe
   ült a  kövezett  udvaron, amelyet  héberül  Gabbatának hívnak.  A  húsvéti
   készület napja volt, a hatodik óra  körül. Így szólt a zsidókhoz: "Íme,  a
   királyotok!" De azok  így kiáltoztak:  "El vele, el  vele! Feszítsd  meg!"
   Pilátus megkérdezte: "Keresztre  feszíttessem a  királyotokat?" A  főpapok
   azonban  ezt   felelték:   "Nincs  királyunk,   csak   császárunk!"   Erre
   kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
   Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem  ért
   az úgynevezett Koponyák  helyére, amelyet héberül  Golgotának hívnak.  Ott
   keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust
   meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette.  Ez
   volt ráírva:  "A názáreti  Jézus,  a zsidók  királya." A  feliratot  sokan
   olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel
   volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok
   kérték Pilátust: "Ne  azt írd: A  zsidók királya hanem  ahogy ő mondta:  A
   zsidók királya  vagyok".  Pilátus  azonban ezt  válaszolta:  "Amit  írtam,
   megírtam."
   A katonák pedig,  miután Jézust  keresztre feszítették,  fogták a  ruháit,
   négyfelé osztották,  mindegyik  katonának  egy  részt.  Azután  a  köntöse
   következett. A  köntös  varratlan volt,  egy  darabból szabva,  ezért  így
   szóltak egymáshoz: "Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié
   legyen!" Így beteljesedett az Írás: "Szétosztották maguk között  ruháimat,
   s a köntösömre sorsot vetettek." A katonák pontosan ezt tették.
   Jézus keresztje mellett  ott állt anyja,  anyjának nővére, Mária,  Kleofás
   felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus  látta, hogy ott áll anyja és  a
   tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: "Asszony, íme, a te  fiad!"
   Azután a tanítványhoz  szólt: "Íme,  a te  anyád!" Attól  az órától  fogva
   házába fogadta őt a tanítvány.
   Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így
   szólt: "Szomjazom." Volt  ott egy  ecettel telt  edény. Belemártottak  egy
   szivacsot, izsópra tűzték, és a  szájához emelték. Mikor Jézus  megízlelte
   az ecetet, így szólt: "Beteljesedett!" És fejét lehajtva kilehelte lelkét.
   A zsidók  pedig, mivel  az előkészület  napja volt,  és a  holttestek  nem
   maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a  keresztre
   feszítettek lábszárát,  és vetesse  le  őket a  keresztről. Az  a  szombat
   ugyanis nagy  ünnep  volt.  Elmentek  tehát  a  katonák,  és  megtörték  a
   lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt  fölfeszítettek.
   Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem  törték
   meg a lábszárát, hanem az  egyik katona beledöfte lándzsáját az  oldalába.
   Ekkor vér és víz folyt ki belőle.  Az tanúskodik erről, aki látta ezt,  és
   az ő  tanúságtétele  igaz. Jól  tudja  ő, hogy  igazat  mond, hogy  ti  is
   higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: "Csontot
   ne törjetek benne!"  És ami az  Írás más helyén  áll: Föltekintenek  arra,
   akit keresztülszúrtak."
   Arimateai  József,  aki  Jézus  tanítványa  volt,  bár  a  zsidóktól  való
   élelmében csak titokban, engedélyt  kért Pilátustól, hogy levehesse  Jézus
   testét. Pilátus megengedte. El  is ment, és  levette Jézus testét.  Eljött
   Nikodémus is, aki korábban egyszer  éjszaka ment Jézushoz. Hozott  mintegy
   száz font mirha-  és áloékeveréket.  Fogták Jézus  testét, és  fűszerekkel
   együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás  temetni a zsidóknál. Azon  a
   helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy  új
   sírbolt, ahova még nem temettek senkit.  Mivel a sír közel volt, a  zsidók
   készületi napja miatt oda temették Jézust.
   Jn 18,1-19,42

   Elmélkedés:

   Közelebb a kereszt titkához
   "Krisztus engedelmes lett  mindhalálig, mégpedig  a kereszthalálig.  Ezért
   Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte áll  minden
   névnek" (Fil 2,8-9) -  imádkozzuk a mai szertartás  során a passió  előtt.
   Szent Pál apostolnak a filippiekhez írt levelében e szavak foglalják össze
   Jézus áldozatának lényegét és halálának értelmét. Ma, Nagypénteken erre az
   áldozatra, Krisztus  keresztáldozatára  és halálára  emlékeznek  szerte  a
   világon a keresztények. Az Egyház régi hagyománya szerint ezen a napon nem
   mutatunk  be   szentmisét.  A   nagypénteki  szertartás   első  része   az
   igeliturgia,  amelynek  keretében  felolvassuk  (vagy  a  templomi   kórus
   elénekli) Jézus szenvedéstörténetét, a  passiót, majd ezután következik  a
   szent kereszt előtti hódolat és a szentáldozás. A mai egyszerű  szertartás
   minden  eleme  abban   segít  bennünket,   hogy  elkísérjük   Megváltónkat
   keresztútján és a keresztre irányítsuk figyelmünket.

   Ha figyelmesen hallgattuk végig  a passiót, akkor bizonyára  felfigyeltünk
   arra, hogy Jézus nincs egyedül a keresztúton. Vele vannak a katonák,  akik
   a  kereszt  súlya   alatt  többször  földre   roskadó  Jézust   korbáccsal
   kényszerítik, hogy felkeljen  és tovább menjen.  Ők nem Jézus  ellenségei,
   csak a halálos ítélet végrehajtói,  akik feladatukat végezve teljesítik  a
   kiadott parancsot.  De  ott vannak  körülötte  ellenfelei is,  akik  végre
   elégedettek  lehetnek,   mert   elérték  céljukat,   sikerült   Pilátusból
   kizsarolniuk a  halálos ítéletet  Jézusra.  És ott  tolong Jézus  körül  a
   gúnyolódó  és  szitkozódó  néptömeg,  amely  néhány  nappal  korábban  még
   éljenezve köszöntötte  a  királyként  Jeruzsálembe  bevonuló  Jézust.  Sok
   bámészkodó pedig bizonyára kicsit távolabbról figyeli a városból  kivonuló
   sokaságot, talán észre sem veszik a katonák között a keresztjét görnyedten
   hordozó Jézust. Ők ugyan mind ott  vannak Jézus körül, de lelkükben  távol
   állnak tőle, s nem részesednek szenvedéséből.

   Rajtuk kívül viszont ott vannak  azok is, akik együttérzéssel  viseltetnek
   Jézus iránt. Mária,  Jézus édesanyja,  aki kisebb  utcákon haladva  próbál
   elébe kerülni a  menetnek, hogy közelébe  kerülhessen szenvedő fiának.  És
   ott van Cirenei Simon, akit  arra kényszerítenek a katonák, hogy  segítsen
   Jézusnak, s ezáltal társa lesz a kereszthordozásban. De jelen van Veronika
   is, aki együttérző szeretettel lép Jézushoz, hogy kendőjével megtörölje az
   Úr  véres  arcát.  Az  út  mellett  pedig  mindenütt  ott  állnak  a  síró
   jeruzsálemi   asszonyok.   Ők   valamennyien   részeseivé   válnak   Jézus
   szenvedésének.

   Az   emberek    kétféle,   ellentétes    magatartását   szemlélve    talán
   megkérdezhetjük  magunktól,   hogy   milyen  lelkülettel   és   érzésekkel
   szemléljük a  megváltó keresztútját?  Van-e  bennem részvét  és  szánalom?
   Akarok-e  részesedni  Jézus  szenvedésében?  Szeretnék-e  társa  lenni   a
   kereszthordozásban?  Felveszem-e   és   hordozom-e   minden   nap   életem
   keresztjét?

   Bár a keresztúton sokan  kísérik Jézust és a  Golgotán is sok ember  jelen
   van, mégis  azt kell  mondanunk, hogy  a kereszten  egyedül van  Jézus.  A
   keresztre  feszítés  gyötrelmét,  az   utolsó  órák  kínjait  egyedül   és
   magányosan éli át. Ide  már senki nem tudja  követni. Egyedül kell  magára
   vennie bűneink  terhét,  egyedül  kell  végrehajtani  a  mindhalálig  való
   engedelmesség által  a  megváltást.  A  kereszten  Jézus  azt  érzi,  hogy
   mindenki elhagyta.  Így imádkozik:  "Istenem,  Istenem! Miért  hagytál  el
   engem?" Azt érzi, hogy még az  Isten is elhagyta. Végső leheletével  mégis
   Neki ajánlja fel önmagát: "Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet" (Mt 27,46;  Mk
   15,34). Halálával  beteljesedett  a  megváltás.  Teljesítette  küldetését,
   "engedelmes lett  a halálig,  mégpedig a  kereszthalálig". Hittel  várjuk,
   hogy az Atya felmagasztalja és feltámassza a halálból.

   Mit  üzen  nekünk  a  kereszt?  Tudnunk  kell,  hogy  az  első  keresztény
   századokban nem volt szokás a keresztre feszített Jézus testét  ábrázolni.
   Helyette inkább csak a kereszt jelet  használták a test nélkül, illetve  a
   bárányt, amely a Megváltót  jelképezte, aki áldozati bárányként  ajánlotta
   fel magát. A VI-VII. században  kezdenek megjelenni a keresztre  feszített
   Jézus ábrázolások. Kezdetben az élő Krisztus jelenik meg a kereszten,  aki
   felemeli  fejét,  nyitott  szemekkel  az  égre  néz,  s  aki  a  kereszten
   győzedelmeskedik a  halál felett.  A  keresztábrázolások másik  formája  a
   halott Jézus,  de  ez  csak  legalább száz  évvel  később  jelenik  meg  a
   keresztény művészetben. A  kereszten függő halott  Jézus fején  töviskoszú
   van, szeme csukva, feje lehanyatlik, teste összeroskadt.

   E  kétfajta  ábrázolásmód  a  kereszt  titkának  két  oldalát  mutatja  be
   számunkra. Jézus  egyrészt valóságos  Isten,  ő a  mennyei Atya  Fia,  aki
   diadalmaskodik a halál felett, másrészt valóságos ember, akinek  emberként
   kellett megtapasztalni a szenvedést és átélnie a halált. Jézus  szenvedése
   és halála  nem  volt  értelmetlen,  hanem  ez  szerezte  meg  számunkra  a
   bűnbocsánatot, az  Atyával  való  kiengesztelődést,  a  megváltást  és  az
   üdvösséget. Krisztus arra hív bennünket, hogy ne utasítsuk vissza  életünk
   keresztjeit, hanem  vegyük  fel  minden  nap és  kövessük  őt.  A  kereszt
   titkának  megértéséhez  csak  saját  keresztünk  elfogadása  és   türelmes
   hordozása visz közelebb, s ehhez maga Jézus ad nekünk erőt. Ha vele élünk,
   eljuthatunk az örök életre.
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!
   Milyen jó, hogy rábízhatjuk
   kezünket arra a Kézre,
   amely megtörte és életre keltette a Kenyeret,
   amely megáldotta és megsimogatta a gyerekeket,
   s amelyet szegek vertek át.
   Ráhagyatkozni arra a Kézre,
   amely olyan, mint a mienk,
   de amelynek tetszőleges döntését csupa jóság vezérli,
   s folyton csak szorosabban köt le minket önmaga számára.
   Átadni magunkat annak a puha és hatalmas erejű Kéznek,
   amely lehat a lélek velejéig,
   amely formál és teremt,
   s amelyen át oly végtelen szeretet árad.
   (Teilhard de Chardin)
   Köszönet Marton Erikának, aki az imát küldte.