[Evangelium] 2006-04-13

evangelium at communio.hu evangelium at communio.hu
2006. Ápr. 13., Cs, 05:10:02 CEST


   2006. április 13. - Nagycsütörtök

   Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus  tudta, hogy elérkezett az óra,  amikor
   ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik
   a világban voltak, még egy  végső jelét adta szeretetének. Vacsora  közben
   történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon  fiának
   szívében a  gondolatot, hogy  árulja  el őt.  Jézus  tudta, hogy  az  Atya
   mindent a  kezébe adott,  s hogy  Istentől jött  és Istenhez  tér  vissza.
   Fölkelt  hát  a  vacsora  mellől,   letette  felső  ruháját,  fogott   egy
   vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és
   mosni kezdte tanítványainak a lábát,  majd a derekára kötött kendővel  meg
   is törölte. Amikor  Simon Péterhez  ért, az  így szólt:  "Uram, te  akarod
   megmosni az  én lábamat?"  Jézus  így felelt:  "Most  még nem  érted,  mit
   teszek, de később  majd megérted".  De Péter tiltakozott:  "Az én  lábamat
   ugyan meg nem mosod soha." Jézus azt felelte: "Ha nem moslak meg, nem lesz
   semmi közöd hozzám". Erre Péter így szólt: "Uram, akkor ne csak a lábamat,
   hanem a  fejemet  és  a  kezemet is!"  Jézus  azonban  kijelentette:  "Aki
   megmosdott, annak csak a lábát kell  megmosni, és egészen tiszta lesz.  Ti
   tiszták vagytok, de nem mindnyájan." Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja,
   azért mondta: "Nem vagytok  mindnyájan tiszták." Miután megmosta  lábukat,
   fölvette felső  ruháját,  újra  asztalhoz  ült,  és  így  szólt  hozzájuk:
   "Megértettétek-e, hogy mit  tettem veletek? Ti  Mesternek és Úrnak  hívtok
   engem, és jól  teszitek, mert  az vagyok.  Ha tehát  én, az  Úr és  Mester
   megmostam lábatokat,  nektek is  meg kell  mosnotok egymás  lábát.  Példát
   adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg."
   Jn 13,1-15

   Elmélkedés:

   Vegyétek és egyétek!
   Nagycsütörtök estéjén  azért  gyűltünk  össze a  templomban,  hogy  ünnepi
   szentmisével   emlékezzünk    Jézus    utolsó   estéjére,    amelyen    az
   Oltáriszentséget alapította, alázatának és szolgáló szeretetének  jeleként
   megmosta  tanítványai   lábát,  majd   a  vacsorát   követően  kiment   az
   Olajfák-hegyére, ahol elfogták. Minden szentmisében ezt az utolsó vacsorát
   elevenítjük  fel,  de  most,  Nagycsütörtök  napján  különösen  is  fontos
   számunkra a szentmisén való részvétel,  hiszen arra az estére  emlékezünk,
   amelyen szenvedésének kezdete  előtt Jézus a  megáldott kenyeret és  bort,
   mint saját  testét és  vérét adta  apostolainak. A  misében ezt  a  jézusi
   cselekedetet tesszük  minden alkalommal  jelenvalóvá azzal  a  szándékkal,
   hogy ne csak szemléljük Krisztus  áldozatát, hanem Szent Testét  magunkhoz
   véve  részeseivé  váljunk  áldozatának.  A  szentmise  központi  eleme  az
   átváltoztatás, amely  során a  miséző pap  megismétli az  utolsó  vacsorán
   elhangzottakat. Krisztus nevében cselekedve a pap kezébe veszi a kenyeret,
   majd ezt mondja.  "Vegyétek és  egyetek ebből  mindnyájan, mert  ez az  én
   testem". Ezután a  borral telt  kehellyel a kezében  mondja: "Vegyétek  és
   igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem".

   Amikor ezen a mai estén az Oltáriszentség alapítására emlékezünk, lélekben
   belépünk abba  a "tágas,  étkezésre  berendezett emeleti  helyiségbe"  (Lk
   22,12), amely az Utolsó Vacsora  helyszíne volt Jeruzsálemben. Ez a  terem
   ma is megtalálható a  városban egy, a hagyomány  szerint Dávid sírja  fölé
   épített  emeletes  házban.  A  földszinten  egy  zsinagóga  található,  az
   emeleten  pedig   az  Utolsó   Vacsora  terme,   amely  zarándokok   által
   látogatható, bár nincs benne  semmi, teljesen üres.  A teremben nem  őrzik
   napjainkban  az  Oltáriszentséget,  szentmise   nincs,  csak  egy   közeli
   kápolnában lehet misézni,  bár 2000-ben, szentföldi  látogatása során  II.
   János Pál pápa misézett az Utolsó Vacsora termében.

   E rövid  lélekben  tett szentföldi  utazás  után, talán  mégis  érdemesebb
   visszatérnünk a saját templomunkba.  Hiszen a mi  templomunk is és  minden
   templom, amelyben  a  hívek rendszeresen  összegyűlnek  az oltár  körül  a
   szentmisére, az  Utolsó Vacsora  terme, ahol  Jézus immár  nem a  tizenkét
   apostolnak, hanem mai tanítványainak, tehát nekünk adja Testét és Vérét az
   átváltoztatott kenyérben és  borban. Azt kéri  tőlünk, hogy  csatlakozzunk
   áldozatához, fogadjuk  el,  vegyük  magunkhoz  Testét.  De  vigyázzunk!  A
   szentmisén  való  részvétel  még  nem  jelenti  feltétlenül  a   szentmise
   kegyelmeiben való részesedést.  Előfordulhat ugyanis,  hogy valaki  csupán
   hagyományból és megszokásból megy el vasárnaponként a szentmisére, de  úgy
   megy haza a templomból, mintha mi se történt volna, azaz nem érintette meg
   szívét  a  szent  cselekmény.  Ezzel  szemben  Jézus  azt  szeretné,  hogy
   figyelmesen hallgassuk meg tanítását a  szentmise első részében, majd  ezt
   követően részesedjünk áldozatában. A kenyérrel és a borral együtt ajánljuk
   fel önmagunkat és  egész életünket Istennek,  és a szentáldozásban  vegyük
   magunkhoz az Ő  Testét. Minden szentmisében  arra hív minket  a mi  Urunk,
   hogy megértsük  és elfogadjuk  az  isteni szeretet  ezen  felülmúlhatatlan
   ajándékát, aki maga Krisztus.

   Jó volna, ha ezen az estén azt is megértenénk, hogy miért volt oly  fontos
   az első keresztények  számára és  utána minden korban  a keresztény  hívők
   számára  a   szentmise?  Az   Apostolok  Cselekedetiben   a   következőket
   olvashatjuk:  a   tanítványok  "állhatatosan   kitartottak  az   apostolok
   tanításának hallgatásában, a testvéri közösségben, a kenyértörésben és  az
   imádságban"  (ApCsel  2,42).   Az  első   keresztények  számára   Krisztus
   tanítványának lenni  egyrészt azt  jelentette, hogy  hittel hallgatták  az
   apostolok  Jézusról   szóló   tanúságtételét,  a   krisztusi   közösséghez
   tartoztak, egyek voltak az imádságban és a szeretetben. Másrész pedig az a
   keresztény volt egységben Krisztussal és az ő Egyházával, aki részt vett a
   kenyértörés  szertartásán,  a  szentmisén.   Az  Oltáriszentség  tehát   a
   Krisztussal való  élő kapcsolatot  jelenítette meg  számukra. Emellett  az
   Oltáriszentség Krisztus  szentségi  jelenléte is,  s  ez a  titokzatos  és
   valóságos jelenlét az Egyház legnagyobb kincse.

   A szentmise pontosan ugyanezért fontos a mi számunkra is. Ez a szentség  a
   Krisztussal és  az  Egyházzal  való közösség  jele.  Az  járulhat  ugyanis
   szentáldozáshoz, aki teljes közösségben van az Egyházzal és a  Krisztussal
   való lelki  egységet is  helyreállította  azáltal, hogy  a  szentgyónásban
   megvallotta bűneit, amely elszakította Istentől. Az Eucharisztia azt jelzi
   számunkra, hogy Jézus  nem hagyja magára  tanítványait, hanem  szüntelenül
   velünk van, köztünk lakik. Jelen  van az Oltáriszentségben, ott őrizzük  a
   tabernákulumban Szent Testét, hogy bármikor betérhessünk hozzá a templomba
   egy találkozásra,  egy elmélkedésre  vagy csak  egy egyszerű  szemlélésre.
   Minden  alkalommal   megérezhetjük  közelségét,   jelenlétét,  erejét   és
   kegyelmét.

   De a  találkozás  legbensőségesebb formája  mindenképpen  a  szentáldozás.
   Legyen   fontos    számunkra,   hogy    lehetőleg   minden    szentmisében
   szentáldozáshoz járuljunk! Ha bűneink miatt  ezt nem tehetnénk meg,  akkor
   igyekezzünk mielőbb elvégezni gyónásunkat, hogy megtisztult lélekkel  újra
   magunkhoz vehessük Krisztus Testét. Ahogyan fontos számunkra a mindennapos
   étkezés és  a  mindennapi  kenyér,  ugyanúgy éljünk  minden  nap  azzal  a
   lehetőséggel, hogy Krisztus legyen a mi lelki táplálékunk! Az Eucharisztia
   építi az Egyházat és éltet minden keresztényt. Az Oltáriszentség, Krisztus
   valóságos teste az örök élet  kenyere számunkra. Vegyük és együk  Krisztus
   Testét, hogy örök életünk legyen!
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Hálaadás
   Mindenért, amit adtál: Istennek legyen hála!
   Mindenért, amit megakadályoztál: Istennek legyen hála!
   Mindenért, amit elvettél: Istennek legyen hála!
   Mindenért, amit megelőztél: Istennek legyen hála!
   Mindenért, amit megbocsátottál: Istennek legyen hála!
   Mindenért, amit nekem készítettél: Istennek legyen hála!
   A halálért, amelyet nekem választottál: Istennek legyen hála!
   A helyért, melyet nekem készítettél: Istennek legyen hála!
   (Köszönet Tömöry Pálnak, aki az imát küldte.)




More information about the Evangelium mailing list