[Evangelium] 2006-04-11

[evangelium at communio.hu]

   2006. április 11. - Nagykedd

   Az  utolsó   vacsorán  Jézus   mélyen   megrendült  lelkében,   és   újból
   kijelentette: "Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem."
   Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra  néztek, mert nem tudták,  kiről
   mondta ezt. A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a  vacsora
   alatt Jézus  mellett ült.  Simon Péter  intett neki:  "Kérdezd meg,  kiről
   beszél!" Ő  Jézushoz fordult,  és megkérdezte:  "Uram, ki  az?" Jézus  így
   felelt: "Az, akinek a bemártott falatot adom." Ezzel bemártotta a  falatot
   (a tálba)  és  karióti Júdásnak,  Simon  fiának nyújtotta.  A  falat  után
   mindjárt belészállt  a  sátán.  Jézus ennyit  mondott  neki:  "Amit  tenni
   akarsz, tedd  meg mielőbb!"  Az asztalnál  ülők közül  senki sem  értette,
   miért mondta ezt  neki Jézus. Egyesek  azt hitték, hogy  - mivel  Júdásnál
   volt a  pénz  -  Jézus  megbízta: "Vedd  meg,  amire  szükségünk  lesz  az
   ünnepen!" Mások pedig (azt gondolták), hogy adjon valamit a  szegényeknek.
   Miután Júdás átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt.
   Júdás távozása után Jézus ezeket  mondta: "Most dicsőült meg az  Emberfia,
   és az Isten is megdicsőült benne. Ha pedig az Isten megdicsőült benne,  az
   Isten is meg  fogja őt  dicsőíteni önmagában,  sőt hamarosan  megdicsőíti.
   Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem,  de
   amint a zsidóknak megmondottam, most nektek is megmondom: ahová én megyek,
   oda ti nem  jöhettek." Erre  Simon Péter megkérdezte:  "Uram, hová  mégy?"
   Jézus így válaszolt:  "Ahová én  megyek, oda  most nem  jöhetsz velem,  de
   később  követni  fogsz."  Péter   azonban  erősködött:  "Uram,  miért   ne
   követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted." Jézus ezt felelte neki;
   "Életedet  adod  értem?  Bizony,  bizony,  mondom  neked,  mire  a   kakas
   megszólal, háromszor tagadsz meg engem."
   Jn 13,21-33. 36-38

   Elmélkedés:

   Jézus szenvedéstörténetét  megelőzően három  alkalommal találkozunk  Szent
   János evangéliumában  azzal  a kifejezéssel,  hogy  az Úr  "lelke  mélyéig
   megrendült". Először Lázár  feltámasztásánál fordul elő.  Mária Jézus  elé
   borulva, mondja:  "Uram,  ha  itt  lettél volna,  nem  halt  volna  meg  a
   testvérem"  (Jn  11,32).   Elkeseredését  és   szomorúságát,  valamint   a
   jelenlévők sírását látva Jézus "lelke mélyéig megrendült" (Jn 11,33), majd
   a sírhoz ment és feltámasztotta barátját, Lázárt.
   Másodszor a jeruzsálemi bevonulást követően, Jézus egyik utolsó  nyilvános
   beszéde alkalmával  fordul  elő.  Jézus  érzi,  hogy  hamarosan  elérkezik
   szenvedésének órája, ezért így szól: "Megrendült a lelkem. Mit is mondjak:
   Atyám, szabadíts meg  ettől az  órától? De  hiszen éppen  ezért az  óráért
   jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!" (Jn 12,27-28).
   Harmadszor pedig  akkor  rendül  meg Jézus  lelke  mélyéig,  amikor  Júdás
   elárulni indul őt, mert az Úr tudja, hogy elérkezett szenvedésének ideje.
   Vajon megrendül-e a  mi lelkünk, amikor  szenvedésének egy-egy  állomására
   gondolunk?  Megrendül-e   lelkünk,  amikor   kereszthalálát   végignézzük?
   Megrendül-e a  lelkem,  amikor arra  gondolok,  hogy Jézus  mindezt  azért
   tette, hogy  megváltson  engem? És  megrendül-e  a lelkem,  amikor  bűneim
   elszakítanak az élet Urától?
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Velem voltál...
   Velem voltál jó Szűz Anyám, fájdalmamban vigasztaltál
   Átöleltél, rám hajoltál, éjjel nappal erőt adtál.
   Te voltál a menedékem, fájdalmamban segítségem.
   Szent Fiadat érted értem, adja vissza egészségem.
   Ó szűz anyám állj mellettem a kezemet, ne engedd el.
   Kétségbe esni ne hagyj, szívembe békességet adj.
   És ha eljön a nagy óra, ha indulok a nagy útra,
   Térden állva, leborulva, szent nevedet magasztalva,
   Sóhajtom ki lelkemet.
   (Köszönet Hegedűs Lászlóné, Deme Katalinnak, aki az imát küldte.)