[Evangelium] 2006-03-26

[evangelium at communio.hu]

   2006. március 26. - Nagyböjt 4. vasárnapja

   Abban az időben Jézus  ezt mondta Nikodémusnak:  "Ahogy Mózes fölemelte  a
   kígyót a pusztában, úgy  fogják fölemelni az Emberfiát  is, hogy aki  hisz
   benne, el  ne vesszen,  hanem  örökké éljen.  Mert  úgy szerette  Isten  a
   világot, hogy  egyszülött  Fiát adta  oda,  hogy  aki benne  hisz,  el  ne
   vesszen, hanem örök élete legyen. Isten  nem azért küldte Fiát a  világba,
   hogy elítélje a világot,  hanem hogy általa üdvözüljön  a világ. Aki  hisz
   benne, az nem  esik ítélet  alá, de  aki nem  hisz, az  már ítéletet  vont
   magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A  világosság
   a világba  jött, de  az  emberek jobban  szerették  a sötétséget,  mint  a
   világosságot, mert tetteik  gonoszak voltak. Mert  mindenki, aki  gonoszat
   tesz,  gyűlöli  a  világosságot,  és  nem  megy  a  világosságra,   nehogy
   napvilágra kerüljenek  tettei.  Aki  azonban  az  igazságot  cselekszi,  a
   világosságra megy,  hadd  nyilvánuljanak  ki tettei,  hogy  Isten  szerint
   cselekedte azokat."
   Jn 3,14-21

   Elmélkedés:

   Krisztusban van üdvösségünk
   Nagyböjt 4. vasárnapján  az Egyház liturgiája  a szentmise  kezdőszavaival
   örvendezésre szólítja fel  a keresztény híveket:  "Örvendezz, Isten  népe!
   Gyűljetek össze mind, akiknek kedves  az Úr ügye. Szívből örüljetek,  akik
   azelőtt szomorkodtatok".  Ezeket az  örömre hívó  szavakat hallva  egyesek
   talán csodálkoznak.  De  hát  nem  böjtidő van  most?  A  katolikus  hívők
   ilyenkor nem  szoktak esküvőt  és lakodalmat  tartani, nem  vesznek  részt
   "hangos mulatságokon", hanem még több időt szentelnek az imádságnak,  mint
   máskor, Krisztus  szenvedéséről  elmélkednek és  bűnbánati  cselekedeteket
   végeznek. Nincs  itt  valami tévedés?  Hogyan  illik ez  az  örvendezés  a
   böjtölés  a  bűnbánattartás  hangulatához?   Miért  kellene  éppen   most,
   Nagyböjtben örvendeznünk, amikor bizony máskor sincs sok okunk az örömre?

   Mindenekelőtt oszlassuk el  azt a tévedést,  amely szerint az  öröm és  az
   örvendezés idegen a keresztény élettől és távol áll a keresztény embertől.
   Az örvendezésnek jogos helye van a  hívők életében. Még ilyenkor, a  böjti
   időszakban is  helye van  a megfelelő  örvendezésnek. A  böjt ugyanis  nem
   látványos önsanyargatást  jelent,  amellyel  - sokszor  farizeus  módon  -
   mindenkinek  a  tudomására  hozzuk,  hogy  mennyire  komolyan  vesszük   a
   vallásosságunkat, hanem  önfegyelmet, amelynek  az  a célja,  hogy  jobban
   tudjunk Istenre figyelni. A bűnbánattartás nem céltalan önmarcangolás, nem
   a lekiismeretfurdalás felfokozása és nem is valamiféle bezárkózás önmagunk
   bűnös  világába,  hanem  megnyílás  Isten  felé  és  végtelen  irgalmának,
   szeretetének a felfedezése.

   És már el is érkeztünk örvendezésünk igazi okához. Isten szeret  bennünket
   és irgalmas hozzánk. Nem azért akar rádöbbenteni bennünket bűneinkre, hogy
   a porba alázzon vagy  a mélybe, a kárhozatra  taszítson minket, hanem  fel
   akar emelni bennünket abból a  mélységből, ahová bűneink miatt  jutottunk,
   el akarja törölni vétkeinket, vissza szeretne vezetni minket, az  eltévedt
   bárányokat a  vele való  közösségbe. Isten  azt szeretné,  hogy örömmel  a
   nyakunkba borulhasson  és  átölelhessen minket,  amikor  tékozló  utunkról
   visszatérünk hozzá.

   A mai evangélium a következőképpen fogalmazza meg ezt az isteni szándékot:
   "Úgy szerette Isten  a világot, hogy  egyszülött Fiát adta  oda, hogy  aki
   benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte
   Fiát a világba, hogy  elítélje a világot, hanem  hogy általa üdvözüljön  a
   világ (Jn 3,16-17). Íme, ez a  mai nagyböjti vasárnap örömhíre! Isten  nem
   akarja  a  vesztünket,  nem  akar  elítélni  senkit,  hanem  minden  ember
   megtérését és üdvösségét szeretné. Nincs tehát okunk a félelemre, nem kell
   félnünk Istentől! Oly  sok emberben  él valamilyen félelem  Istentől és  a
   szentgyónástól. S ez talán azért van,  mert azt hiszik, hogy bűneik  miatt
   mindenképpen nagy büntetést fognak kapni. Ez legfeljebb akkor igaz, ha nem
   bánják meg! De ha valaki belátja, hogy eltávolodott Istentől,  megsértette
   Őt bűneivel és tiszta szívből megbánva a szentgyónásban megvallja  azokat,
   akkor biztosan számíthat Isten megbocsátó irgalmára. Az elsőáldozás és  az
   első szentgyónás  előtt  a  felkészülés  során  számtalanszor  elmondom  a
   gyerekeknek, hogy  nem kell  félni Istentől  vagy a  gyónástól, hiszen  ős
   jóságos és irgalmas,  és éppen az  bizonyítja az Ő  szeretetét, hogy  kész
   megbocsátani nekünk, bármilyen nagy  bűnt követtünk is  el. Nem akar  ránk
   örökké haragudni,  elfelejti és  eltörli  vétkeinket. Nem  büntetni  akar,
   hanem új lehetőséget ad, hogy  tiszta lappal folytassuk életünket.  Persze
   némelyik gyerekben mégis marad  egy kis félelem a  gyónástól, s olyan  jó,
   amikor utána azt mondák, hogy "nem is volt ez olyan rossz, mint amilyennek
   elképzeltem" vagy "nem is gondoltam, hogy ilyen jó a gyónás". De talán még
   a felnőttek között  is akadnak olyanok,  akik félnek egy  kicsit, s  ezért
   próbálják halogatni. Mások talán azt gondolják, hogy felesleges a  gyónás,
   hiszen utána úgyis elkövetjük ismét a bűnöket.

   A tévesen így  gondolkodó felnőtteknek szólnak  Szent Pál apostol  szavai,
   amelyet a szentleckében  felolvastunk az efezusi  levélből: "A  végtelenül
   irgalmas  Isten  azzal   mutatta  meg  nagy   szeretetét  irántunk,   hogy
   Krisztussal életre  keltett  minket  is,  bűneink  miatt  halottakat,  így
   kegyelméből kaptátok  az üdvösséget"  (Ef  2,4-5). Szent  Pál  halottaknak
   nevezi a bűnös embereket, mert a bűn mindig a lélek halála. Lelkünk halott
   állapotából Krisztus kelt életre bennünket.  Nem a magunk erejéből  tudunk
   felkelni,  hanem  Krisztus   segítségével!  Nem   tudunk  saját   erőnkből
   megszabadulni  a  bűntől,   hanem  Krisztus  szabadít   meg  minket!   Nem
   üdvözíthetjük magunkat  és nem  vagyunk  képesek az  önmegváltásra,  hanem
   Krisztus a mi megváltónk és egyedül őbenne van üdvösségünk. A mennyei Atya
   őt, a  saját Fiát  küldte  el, hogy  üdvözüljünk.  És Krisztus  nagy  árat
   fizetett üdvösségünkért:  odaadta  az életét,  meghalt  megváltásunkért  a
   kereszten.

   Befejezésként még egyetlen gondolat. Nikodémus, akihez Jézus intézi a  mai
   evangélium szerinti beszédet, egy zsidó  írástudó volt, aki éjnek  idején,
   titokban kereste fel  őt, mert nem  akarta hogy társai  tudjanak róla,  de
   mégis meg  akarta  ismerni  az  igazságot  és  személyesen  akarta  Jézust
   hallgatni. Nem elégedett meg mások elbeszélésével, elmegy és beszélget  az
   Úrral. János  evangéliumából azonban  a továbbiakban  nem derül  ki,  hogy
   hisz-e  és  elfogadja-e  mindazt,  amit  hall.  Menjünk  bátran  Jézushoz!
   Forduljunk   hozzá   kérdéseinkkel!    Vigyük   hozzá   bűneinket,    hogy
   megbocsáthassa azokat!  Nagyböjti  találkozásaink  és  beszélgetéseink  az
   Úrral vezessenek el minket a benne való hitre, s annak felismerésére, hogy
   kereszthalálával  megszerezte   számunkra   a   kiengesztelődést   és   az
   üdvösséget! Őáltala juthatunk el az örök életre.
   (Horváth István Sándor)



   Imádság:

   Erőt kértem az Úrtól, s Ő nehézségeket adott, melyeken megedződtem.
   Bölcsességért imádkoztam,  és Ő  problémákat adott,  melyeket  megtanultam
   megoldani.
   Előmenetelt óhajtottam,  gondolkozó  agyat  és  testi  erőt  kaptam,  hogy
   dolgozzam.
   Bátorságot kértem, és Isten veszélyeket adott, melyeket legyőztem.
   Szeretetre vágytam,  és  kaptam  az Úrtól  bajba  jutott  embereket,  hogy
   segítsek rajtuk.
   Kegyes jóindulata helyett, alkalmakat kaptam a jóra.
   Semmit nem  kaptam, amit  kértem, és  mindent megkaptam,  amire  szükségem
   volt.
   Meghallgatta imádságomat!
   (Köszönet Szabolcs Editnek, aki az imát küldte.)