[Evangelium] 2005-08-21

[evangelium at communio.hu]

   2005. augusztus 21. - Évközi 21. vasárnap

   Abban az időben: Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte
   tanítványaitól: "Kinek tartják az emberek az Emberfiát?" Ezt  válaszolták:
   "Van, aki Keresztelő Jánosnak, van,  aki Illésnek, mások Jeremiásnak  vagy
   valamelyik prófétának." Ő  tovább kérdezte őket:  "Hát ti, kinek  tartotok
   engem?" Simon Péter  válaszolt: "Te vagy  a Krisztus, az  élő Isten  Fia."
   Erre Jézus azt mondta neki: "Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test
   és a vér  nyilatkoztatta ki ezt  neked, hanem az  én mennyei Atyám.  Ezért
   mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat,
   s a pokol kapui  nem vesznek erőt rajta.  Neked adom a mennyek  országának
   kulcsait: Amit megkötsz a  földön, meg lesz kötve  a mennyben is, és  amit
   feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is. Akkor lelkére kötötte  a
   tanítványoknak, el ne mondják senkinek, hogy ő a Messiás.
   Mt 16,13-20

   Elmélkedés:

   Az irgalom és a remény Istene jelen van világunkban
   Szent Péter apostol hitvallását hallottuk  a mai evangéliumban, aki  Jézus
   kérdésére ezt  válaszolja: "Te  vagy a  Krisztus, az  élő Isten  Fia."  Az
   Egyház 2000 esztendő óta mindig ugyanezzel az örömhírrel áll a világ  elé:
   Jézus Krisztus az Úr, Ő az Isten  Fia, és egyedül Őbenne van az  üdvösség.
   Időről-időre azonban  Jézus  személyének más  oldalára  figyelünk,  voltak
   korok,  amikor  a  gyermek  Jézus  ártatlansága  állt  az  emberek   előtt
   példaképként, míg  a  középkor  egyes  szakaszaiban  a  szenvedő  Krisztus
   alakját hangsúlyozták, ismét  máskor a feltámadt  és megdicsőült  Krisztus
   állt a középpontban.

   Korunkban, a harmadik évezred  fordulóján, Jézus személyével  kapcsolatban
   két  jellegzetes  hitvallás  látszik  kikristályosodni,  amelyek  a  pápai
   üzenetekben,  a   különböző  egyházi   megnyilatkozásokban,  a   lelkiségi
   írásokban és természetesen  az igehirdetésben  egyre gyakrabban  fordulnak
   elő.

   Az egyik az irgalmas Jézus alakja. II. János Pál pápa először 1980-ban, az
   Irgalomban  gazdag  Isten  kezdetű  enciklikájában  irányította  a   hívek
   figyelmét az  irgalmasság  gondolatára.  A  Szentatya  ebben  az  írásában
   kifejtette, hogy az Egyháznak  az a küldetése,  hogy az irgalmas  Istenhez
   vezesse a mai embert (Dives in misericordia 3.).

   Az Atya ugyanis  Jézus Krisztusban utat  nyit és ezen  az úton elindul  az
   ember felé, és  az ember Jézuson  keresztül jut el  az Atyához. Jézus  azt
   mondta magáról, hogy Ő az út, az  igazság és az élet. Igen, Ő az  üdvösség
   útja, Ő  az irgalom  útja, Jézus  a megbocsátás  és kiengesztelődés  útja.
   Jézus azt tartotta küldetésének, hogy az ószövetségi haragvó, ítélkező  és
   bűntető Isten helyébe olyan Isten-képet állítson elénk, aki szeretettel és
   irgalommal fordul az emberek felé. Jézus példabeszédeiből egy olyan  Isten
   rajzolódik ki  előttünk,  aki  mindenkor  megbocsátani  bűneinket,  akinek
   irgalmas szeretete nem csak a megbocsátás szavában, hanem  cselekedetekben
   is megnyilvánul,  és aki  kész visszafogadni  azokat, akik  eltávoztak  az
   atyai házból, sőt, jó pásztorként utánamegy az elveszett bárányoknak, hogy
   visszavezesse őket.  Az  irgalmasság  gondolata  különösen  is  szembetűnő
   Lukács evangéliumában, amelyet az irgalmasság evangéliumának is  nevezünk.
   Gondoljunk  csak  a   tékozló  fiú  történetében   szereplő  atyára,   aki
   visszafogadja  fiát   (Lk  15,11-32),   vagy  az   irgalmas   szamaritánus
   elbeszélésére (Lk 10,30-37), amelyben arról hallunk, hogy valaki egy olyan
   emberrel gyakorolja az irgalmasság jócselekedetét, aki neki a  közfelfogás
   szerint az  ellensége. Az  elveszett  bárányról szóló  példabeszédben  (Lk
   15,1-7) szintén az irgalmas Isten jelenik meg, aki otthagyja a 99 bárányt,
   hogy megkeresse  az egyetlen  elveszettet. Ezt  a Jézus  által egykor  oly
   sokszor  hangsúlyozott  irgalmas  Istent  mutatja  ma  is  az  Egyház   az
   embereknek, főleg azoknak,  akik bűneik  miatt távol  járnak Istentől,  de
   üdvösségükhöz szükségük van az isteni megbocsátásra.

   Korunk másik, sokszor ismételt  hitvallása pedig így  hangzik: Jézus a  mi
   reményünk! II.  János  Pál  pápa 2003-ban,  az  Egyház  Európában  kezdetű
   apostoli buzdításában  a  következőket  írta: "A  mai  európai  egyházakat
   gyakran megkísérti a remény elhalványulása. Ez a korszak ugyanis, amelyben
   élünk, a maga sajátos kihívásaival a reményvesztés korszakának tűnik.  Oly
   sok férfi és nő  látszik céltalannak, bizonytalannak reményvesztettnek,  s
   nem kevés keresztény van hasonló lelkiállapotban" (Ecclesia in Europa 7.).
   A későbbiekben  pedig  megállapítja: "Európa  és  az egész  világ  számára
   Krisztus a remény forrása" (Ecclesia in Europa 18.).

   A mai korban nem  tudjuk elégszer hangsúlyozni ezt  az igazságot. Újra  és
   újra el kell mondanunk reményvesztett  kortársainknak, hogy Krisztus a  mi
   reményünk! Ő hozta el nekünk a  remény evangéliumát, Ő erősíti bennünk  az
   örök élet  reményét, és  Ő  adja vissza  elveszett reményünket.  A  szólás
   szerint "a remény hal meg utoljára", de talán ez nincs is így, mert inkább
   az az igaz, hogy "a remény nem hal meg soha", és amíg élünk, addig  mindig
   van reményünk! A hívő ember tudja,  hogy ez a remény maga Jézus  Krisztus.
   Az egyház és a  hívő ember azon kihívás  előtt találja magát  napjainkban,
   hogy  tud-e  hitelesen  tanúságot   tenni  reményének  forrásáról,   Jézus
   Krisztusról,  és  vissza  tudja-e  adni  a  Krisztusban  való  reményt  az
   ideológiákban és elméletekben csalódott embereknek. Legyünk mindig  készek
   arra, hogy válaszoljunk azoknak, akik reményünkről kérdeznek bennünket!  A
   mi reményünk és minden ember reménye Jézus Krisztus.

   Az irgalmasság és a remény hangsúlyozásának van ugyanis egy nagyon  fontos
   közös vonása, amit  kis gondolkodással mindenkit  kitalálhat. Most  persze
   nem kell  sokat  gondolkodni  és  nem  játszunk  találós  játékot!  Inkább
   elárulom, hogy mi  az: mindkettő,  azaz az irgalom  és a  remény is  Isten
   jelenlétéről tanúskodik. Amikor az irgalomról szólunk, akkor mindig  arról
   teszünk tanúságot, hogy Isten jelen van a világban, és amikor  reményünket
   elbeszéljük a embereknek, akkor azt  mondjuk nekik, hogy velük van  Isten!
   Senkinek sincs oka a reménytelenségre, mert mindig velünk van a  reménység
   Istene!

   Napjainkban, amikor oly  sok ember  elvesztette hitét az  Istenben és  nem
   hisznek  abban,  hogy  Ő  jelen  van  korunkban  és  világunkban,  nekünk,
   keresztényeknek kötelességünk, hogy hirdessük  az irgalmasság és a  remény
   Istenének állandó jelenlétét! Ez legyen a mi hitvallásunk! (his)



   Imádság:

   Törekedjetek! Törjétek magatokat Isten felé!
   Áldott legyen  a  buzgalom, mely  Isten  karjába vezet!  Áldott  legyen  a
   lemondás  erről  az   egynéhány  nyomorult  dologról,   amely  ily   magas
   méltósághoz juttat! Gondoljátok csak  meg, hogy ha  egyszer az Úr  karjain
   hordoz benneteket, mit  törődtök ti majd  akkor azzal, ha  az egész  világ
   kígyót-békát kiált reátok! Elég hatalmas Ő arra, hogy bárkivel szemben  is
   megvédelmezzen benneteket. (Nagy Szent Teréz)